8. Fejezet

Kedves olvasók! Tudom, hogy régen jelentkeztem, de istenem: ez volt a nyáriszünet első hete! Ki kellett élveznem! Külön bocsánatot kérek Petrától, és Dorinától, akiknek beígértem ezt a fejezetet, jóval korábbra. De, még ha jó kis késéssel is, de hoztam az új részt. Éééés… Már több mint 1150- en olvassátok a blogot! Köszönöm nektek! A részhez nincs hozzáfűzni valóm, max annyi, hogy ez egy amolyan… átkötő rész lesz. Na de jó olvasást! – Gréti xx

***

A tömeg már köré gyűlt, a mentőket hívta éppen egy néni. Odafurakodtam, és sokkot kapva motyogtam:

- Úristen! Gwen! Gwen, hallasz?! – még élt, a mellkasa mozgott, de a fején egy hatalmas seb éktelenkedett, az alhasából, pedig az autó fényszórójának egyik narancssárga – ám a vértől vörösre színeződött – műanyag darabkája meredezett, és a sérülésből könyörtelenül bugyogott a vér. Aztán a testére vándorolt a tekintetem… Itt felszisszentem a látványtól, ugyanis a lába lehetetlen pózban hevert alatta. Egy negyvenes férfi éppen az inge ujjával kötözte a sebet, és azt mondogatta, hogy „orvos vagyok, nyugodjanak meg” és hogy „menjenek hátrébb, hagyjanak neki levegőt”. De én nem mozdultam, csak tovább beszéltem hozzá:  – Gwenny, szólalj meg! Mondd hogy jól vagy!

- Ismeri? – kérdezte a pasas, aki elütötte.

- Persze, hogy ismerem, maga barom! Különben honnan tudnám a nevét?! – mordultam rá. Erre inkább befogta, még mielőtt neki esnék. Jól tette.

Újra felé fordultam és ekkor megláttam, hogy jobb kezében ott van a pénztárcám, és egy névjegykártya.

Ekkor befordult a sarkon a mentőautó, és a rendőrök. Az egyik sün magával vitte a fickót, amit elégtétellel fogadtam. Eztán Gwen- t feltették a mentőjárműre. Kisebb könyörgés után megengedték, hogy velük menjek. Naná, hogy könyörögtem, hiszen az egész az én hibám volt…

Két óra múlva már a kórház folyosóján ücsörögtem Gwen családjával. Éppen Harry- vel beszéltem telón, mikor kijött az orvos a műtőből. Szó nélkül kinyomtam a telefont, ezzel újból cserben hagyva az aggódó Harry- t, és a szülők-testvérek mögé állva hallgattam, mit mond a doki. Beszélt Gwendolyn állapotáról, és hogy valószínűleg négy - öt hét múlva el is engedik. Egy kórterembe helyezték, így a székhelyünk átköltözött arra a folyosóra. Aztán engem a kezelőorvos odairányított a folyosó végén álló rendőrhöz, hogy mondjam el, mi történt.

- Jó napot, Justin Raynolds felügyelő vagyok. Feltehetnék néhány kérdést, hölgyem? – kérdezte kedvesen a húszas éveiben járó, izmos, egyenruhás pasi. Máskor biztos, hogy keresnék neki egy csajt a barátnőim közül, mert mit kell mondjak, elég dögös volt - de erre most nem igazán figyeltem.

- Persze… Ez csak természetes – mondtam fáradtan, pedig még csak fél három volt. Hiába, kikészített ez a nap…

- Rendben. Neve? – és a szokásos kérdések:

- Dalma Kovacs

- Születési dátum?

- 1994. augusztus 16.

- Születési hely?

- Budapest, Magyarország.

- Anyja leánykori neve?

- Katalin Szabo.

- Állampolgársága?

- Magyar. Csak tanulni jöttem ide, ösztöndíjam van – ezután a balesetről kérdezgetett.

Elmeséltem, hogy interjún voltam, és ő volt a riporter, és hogy miután eljöttem, csak a telefonálásra figyeltem, így ha Gwen kiabált is utánam, nem hallhattam. Majd azt is elmondtam, hogy a tárcám, és az ő névjegye volt a kezében.

- Az öné volt?

- Igen. Vissza is akartam kérni, de mindig elfelejtettem, és…

- Sajnálom hölgyem, egy ideig nem kaphatja vissza – szakított félbe. – Bár nem sok hasznát vesszük, de a nyomozás idejére a bizonyítékok közé kell helyeznünk.

- Öööö… hát, gondolom ez ellen nem tehetek semmit, igaz?

- Nem, sajnos tényleg nem – adott igazat mosolyogva.

Sóhaj. Csönd. Majd megszólalt:

- Oké, akkor egyelőre ennyi. A telefonszámát mindenesetre elkérem, ha van még valami, értesítjük.

- Köszönöm – feleltem fásultan, és örültem, hogy lassan hazamehetek.

Éppen visszafelé sétáltam a folyosónkra a jó negyven perces „vallatás” után, mikor egy nővér sietett felém:

- Jöjjön gyorsan, a páciens felébredt, és önt hívja.

- Jajj… Sietek! – kiáltottam izgatottan, és a kórterembe futottam.

A szoba oldalában egy kényelmetlennek tűnő vaságyon ott feküdt Gwen, körülötte, pedig az egész pereputty. Miután észre vett, vigyorogva fordult felém. Haja kócos volt, és testéből megszámlálhatatlanul sok csövecske indult útnak. Keserűen mosolyogva léptem feje mellé.

- Szia – láthatólag csak ennyit bírt kinyögni.

- Szia. Hogy te mekkora bajba keverted magad miattam! Egyébként is! Miért kellett utánam jönnöd?

- Hááát… így visszanézve hülyeség, de akkor olyan logikusnak tűnt… - mondta lassan, tagoltan. – Szóval. Nálam hagytad a pénztárcádat, mert ugye, mutattál képeket a családodról, meg minden, és… – itt fújtatott egyet, és én türelmesen vártam, míg összeszedi erejét a folytatáshoz –, gondoltam utánad megyek, úgyis ebédelni akartam, talán szívesen jönnél velem… Aztán kiabáltam utánad, de te persze nem hallottad… Már épp a nyomodban voltam, másfél méterre tőled kiáltozok, de nem fordulsz meg… Már majdnem megfogtam a vállad… és aztán hirtelen világosság, majd elsötétült minden – fejezte be kifulladva monológját.

- Hát… igazad volt. Így visszanézve tényleg hülyeség – mondtam, és ő erre megeresztett egy vérszegény mosolyt, de láttam, hogy az anyjának nem igazán tetszik a komolytalanságom ilyen válságos keretek között, így bizalmasabb hangnemben így szóltam: – A lényeg, hogy egyben vagy!

- Igen… és köszönöm, hogy itt vagy.

- Ugyan! Hiszen mindez miattam van… Én hagytam ott a pénztárcám. Én nem hallottalak meg. Szóval ez a legkevesebb. És hogy állandóan látogatlak – tettem hozzá mosolyogva.

- Köszönöm, rendes tőled.

És így váltunk el pénteken.

Harry otthon várt, és megkönnyebbülten szorongatott, miután elmeséltem, nekem annyi bajom van összesen, hogy csorba esett a lelkiismeretemen. Ezen gyorsan segített, ugyanis egy lágy csók kíséretében elmondta álláspontját, miszerint nem én vagyok a hibás. Én hittem neki. Mikor csókol, olyan állapotba kerülök, hogy mindent elhiszek neki. Az estét együtt töltöttük, és végig dumáltuk az egész éjszakát. Beszélgettünk a családról is, amitől nekem szívszaggató honvágyam kerekedett. El is határoztam, hogy másnap felhívom anyut, aput és a tesóim.

Szombaton reggel felhívtam anyut, és ugyanezzel a hívással beszéltem apuval és az öcsémmel. Meghívtam őket a suli művészeti gálaestjére és az új kiállítás megnyitóra is. Küldök hétfőn nekik repjegyet. Felhívtam a bátyámat is, de ő szomorúan közölte, hogy nem tud jönni a kiállításokra. Eztán Gumicukorral reggeliztünk, majd ő elment a stúdióba felvenni az egyik új dalukat, és pedig bementem a kórházba Gwenhez. Örült neki, hogy tényleg bejárok hozzá, és nem csak a levegőbe beszéltem. Úgy vettem észre unatkozik, így beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy egy csomó nyelven beszél. Erre rávágtam, hogy igen ám, de én tudok magyarul. Ez érdekelni kezdte, és kitalálta, hogy azt a hónapot, amit itt kell töltenie, a magyar nyelv tanulására fordítja. Nekem, személy szerint nem fér a fejembe, hogy miért akar valaki magyarul tudni, de beleegyeztem a tanításba. Mondtam neki, hogy nehéz nyelv, de őt nem érdekelte, belevágott. Délután indultam haza, és festeni kezdtem. Nem is figyeltem, hogy mit festek, csak vitte az ecset a kezemet. Szeretem, mikor ilyen hangulatban vagyok. Nem kell azon töprengenem, hogy vajon jó lesz- e a kép, vagy sem. Csak az a baj, hogy mikor ez a gondolat elér a fejemig, a pillanat darabjaira hullik szét, és oda az ihlet. Így történt most is, hát nem volt mit tennem, fáradtan roskadtam az ágyamra.

Vasárnap reggel elmentem a parkba rajzolgatni. Nagy nyomás nehezedik a vállamra, és ezt egyre jobban észlelem magamon… Állandóan rajzolok. Evés közben, telefonálás közben, tanítás közben… olyan szétszórt lettem, hogy néha úgy érzem, szétesek. Ilyenkor segít a barátaim nagyölelése. Szóval, ahogy rajzolgatok, észre sem vettem, hogy egy férfi mellém lép, pórázon vezetve egy németjuhászt. Csak arra eszmélek fel, hogy a kutya az arcomat nyalja… Mint később kiderült, Justin- é a kutyus. A rendőré. Tehát ő is a közelben lakik. Kicsi a világ… Elhívott ebédelni, amit elfogadtam, közben udvariasan, de nyomatékosan sejtetve, hogy van barátom. Nagyon rendes pasi, intelligens, kedves, humoros. Ebéd után elmentem Gwen- hez a kórházba. Egyre javul az állapota, na nem mintha értenék az eredmények elolvasásához, ezt onnan tudom, hogy az arca pirosabb, a haja fényesebb. Este megint festettem, de új vászonra, a tegnapira rá sem néztem. Ilyenkor jobb, ha tartok egy kis szünetet. A mai „remekművem” (ahogy C fogalmazott az éjszakai nassolás keretein belül) készen is lett, még ha későn is fejeztem be. Vagy korán. Attól függ, holnapnak számítjuk- e a hajnali fél négyet…

Hétfőn bementem a suliba, végiguntam az órákat, majd a Nespa- mon elindultam az új barátnőm felé. Gwenny arca mindig csupa boldogság amikor belépek a kórterembe. Gwenny arca mindig csupa düh, mikor le Gwenny- zem… Azt mondja, nem kisbaba már, és ne becézgessem így, ugyanis idősebb nálam. Állandóan húzzuk egymás agyát, szünetet sem hagyva az oltogatások között. Este, mikor hazaértem, oda álltam szombati képem elé, és szemügyre vettem. Hm… nem is rossz. Sőt! Ez az egyik eddigi legjobb alkotásom. A festmény szarvasokat ábrázolt egy erdőben. Júúúj… régen mennyi, de mennyi szarvast rajzoltam! A szarvasok a kedvenc állataim, tizennégy-tizenöt évesen milliónyi tanulmányrajzot készítettem róluk. Elfogott a nosztalgia, és ezáltal megjött a kedvem a kép folytatásához. Az éjszaka közepén Claire bejött hozzám, hogy ideje aludni, holnap iskola.

- Igenis anyuci! – kiáltottam utána nevetve, mikor kilépett az ajtón.

- Ne ordibálj már, felvered az egész utcát! – jött vissza mérgelődve-viccelődve. – Ha nem fekszel le, holnaptól egy hétig nem kapsz sütit! – fenyegetett anyukás hangnemben, de a végét már elröhögte.

- Gyere inkább, ülj ide, beszélgessünk! – invitáltam kuncogva.

Leült, és vagy két órát beszélgettünk. Mostanában nem sokat alszom esténként, és ez meglátszik rajtam. Karikás a szemem, feledékeny vagyok… De mindegy, a megnyitóig kibírom. Már csak öt hét… Addig még beiktatok egy, vagy akár két pihenőnapot is. Hm… de laza vagyok, mi?…

Szóval éppen Niall- ről beszélgettünk, és arról, hogy Claire nem győz eleget főzni rá, mikor felvetettem egy kényesebb témát.

- Figyelj… nem gondolod, hogy egy kicsit elhanyagoljuk egymást? Mármint… mióta együtt vagyunk a fiúkkal, olyan kevés időt töltünk együtt. Főleg Rox van sokat távol. Csinálni kéne egy csajos estét, nem?

- Igen, nem is rossz ötlet… mondjuk most pénteken?

- Rendben, nekem jó. De szóljunk Roxana- nak is, nehogy az legyen a végén, hogy elígérkezik Zayn- nek…

- Oké, ezt bízd csak rám. Te törődj a munkáddal – mondta kedvesen, majd felállt. – És most már tényleg aludj!

- Jó-jó… - motyogtam, és bebújtam a takaróm alá.