Kedves olvasók! Tudom, hogy régen jelentkeztem,
de istenem: ez volt a nyáriszünet első hete! Ki kellett élveznem! Külön bocsánatot kérek Petrától,
és Dorinától, akiknek beígértem ezt a fejezetet, jóval korábbra. De, még ha jó
kis késéssel is, de hoztam az új részt. Éééés… Már több mint 1150- en
olvassátok a blogot! Köszönöm nektek! A részhez nincs hozzáfűzni valóm, max
annyi, hogy ez egy amolyan… átkötő rész lesz. Na de jó olvasást! – Gréti xx
***
A tömeg már köré gyűlt, a mentőket hívta éppen egy néni. Odafurakodtam,
és sokkot kapva motyogtam:
- Úristen! Gwen! Gwen, hallasz?! – még élt, a mellkasa mozgott, de a
fején egy hatalmas seb éktelenkedett, az alhasából, pedig az autó fényszórójának
egyik narancssárga – ám a vértől vörösre színeződött – műanyag darabkája
meredezett, és a sérülésből könyörtelenül bugyogott a vér. Aztán a testére
vándorolt a tekintetem… Itt felszisszentem a látványtól, ugyanis a lába
lehetetlen pózban hevert alatta. Egy negyvenes férfi éppen az inge ujjával
kötözte a sebet, és azt mondogatta, hogy „orvos vagyok, nyugodjanak meg” és
hogy „menjenek hátrébb, hagyjanak neki levegőt”. De én nem mozdultam, csak
tovább beszéltem hozzá: – Gwenny,
szólalj meg! Mondd hogy jól vagy!
- Ismeri? – kérdezte a pasas, aki elütötte.
- Persze, hogy ismerem, maga barom! Különben honnan tudnám a nevét?! –
mordultam rá. Erre inkább befogta, még mielőtt neki esnék. Jól tette.
Újra felé fordultam és ekkor megláttam, hogy jobb kezében ott van a
pénztárcám, és egy névjegykártya.
Ekkor befordult a sarkon a mentőautó, és a rendőrök. Az egyik sün
magával vitte a fickót, amit elégtétellel fogadtam. Eztán Gwen- t feltették a mentőjárműre.
Kisebb könyörgés után megengedték, hogy velük menjek. Naná, hogy könyörögtem,
hiszen az egész az én hibám volt…
Két óra múlva már a kórház folyosóján ücsörögtem Gwen családjával.
Éppen Harry- vel beszéltem telón, mikor kijött az orvos a műtőből. Szó nélkül
kinyomtam a telefont, ezzel újból cserben hagyva az aggódó Harry- t, és a
szülők-testvérek mögé állva hallgattam, mit mond a doki. Beszélt Gwendolyn
állapotáról, és hogy valószínűleg négy - öt hét múlva el is engedik. Egy
kórterembe helyezték, így a székhelyünk átköltözött arra a folyosóra. Aztán
engem a kezelőorvos odairányított a folyosó végén álló rendőrhöz, hogy mondjam
el, mi történt.
- Jó napot, Justin Raynolds felügyelő vagyok. Feltehetnék néhány
kérdést, hölgyem? – kérdezte kedvesen a húszas éveiben járó, izmos, egyenruhás
pasi. Máskor biztos, hogy keresnék neki egy csajt a barátnőim közül, mert mit
kell mondjak, elég dögös volt - de erre most nem igazán figyeltem.
- Persze… Ez csak természetes – mondtam fáradtan, pedig még csak fél
három volt. Hiába, kikészített ez a nap…
- Rendben. Neve? – és a szokásos kérdések:
- Dalma Kovacs
- Születési dátum?
- 1994. augusztus 16.
- Születési hely?
- Budapest, Magyarország.
- Anyja leánykori neve?
- Katalin Szabo.
- Állampolgársága?
- Magyar. Csak tanulni jöttem ide, ösztöndíjam van – ezután a
balesetről kérdezgetett.
Elmeséltem, hogy interjún voltam, és ő volt a riporter, és hogy miután
eljöttem, csak a telefonálásra figyeltem, így ha Gwen kiabált is utánam, nem
hallhattam. Majd azt is elmondtam, hogy a tárcám, és az ő névjegye volt a
kezében.
- Az öné volt?
- Igen. Vissza is akartam kérni, de mindig elfelejtettem, és…
- Sajnálom hölgyem, egy ideig nem kaphatja vissza – szakított félbe. –
Bár nem sok hasznát vesszük, de a nyomozás idejére a bizonyítékok közé kell
helyeznünk.
- Öööö… hát, gondolom ez ellen nem tehetek semmit, igaz?
- Nem, sajnos tényleg nem – adott igazat mosolyogva.
Sóhaj. Csönd. Majd megszólalt:
- Oké, akkor egyelőre ennyi. A telefonszámát mindenesetre elkérem, ha
van még valami, értesítjük.
- Köszönöm – feleltem fásultan, és örültem, hogy lassan hazamehetek.
Éppen visszafelé sétáltam a folyosónkra a jó negyven perces „vallatás”
után, mikor egy nővér sietett felém:
- Jöjjön gyorsan, a páciens felébredt, és önt hívja.
- Jajj… Sietek! – kiáltottam izgatottan, és a kórterembe futottam.
A szoba oldalában egy kényelmetlennek tűnő vaságyon ott feküdt Gwen, körülötte,
pedig az egész pereputty. Miután észre vett, vigyorogva fordult felém. Haja
kócos volt, és testéből megszámlálhatatlanul sok csövecske indult útnak.
Keserűen mosolyogva léptem feje mellé.
- Szia – láthatólag csak ennyit bírt kinyögni.
- Szia. Hogy te mekkora bajba keverted magad miattam! Egyébként is! Miért
kellett utánam jönnöd?
- Hááát… így visszanézve hülyeség, de akkor olyan logikusnak tűnt… -
mondta lassan, tagoltan. – Szóval. Nálam hagytad a pénztárcádat, mert ugye,
mutattál képeket a családodról, meg minden, és… – itt fújtatott egyet, és én
türelmesen vártam, míg összeszedi erejét a folytatáshoz –, gondoltam utánad
megyek, úgyis ebédelni akartam, talán szívesen jönnél velem… Aztán kiabáltam
utánad, de te persze nem hallottad… Már épp a nyomodban voltam, másfél méterre
tőled kiáltozok, de nem fordulsz meg… Már majdnem megfogtam a vállad… és aztán
hirtelen világosság, majd elsötétült minden – fejezte be kifulladva monológját.
- Hát… igazad volt. Így visszanézve tényleg hülyeség – mondtam, és ő
erre megeresztett egy vérszegény mosolyt, de láttam, hogy az anyjának nem
igazán tetszik a komolytalanságom ilyen válságos keretek között, így
bizalmasabb hangnemben így szóltam: – A lényeg, hogy egyben vagy!
- Igen… és köszönöm, hogy itt vagy.
- Ugyan! Hiszen mindez miattam van… Én hagytam ott a pénztárcám. Én nem
hallottalak meg. Szóval ez a legkevesebb. És hogy állandóan látogatlak – tettem
hozzá mosolyogva.
- Köszönöm, rendes tőled.
És így váltunk el pénteken.
Harry otthon várt, és megkönnyebbülten szorongatott, miután elmeséltem,
nekem annyi bajom van összesen, hogy csorba esett a lelkiismeretemen. Ezen
gyorsan segített, ugyanis egy lágy csók kíséretében elmondta álláspontját,
miszerint nem én vagyok a hibás. Én hittem neki. Mikor csókol, olyan állapotba
kerülök, hogy mindent elhiszek neki. Az estét együtt töltöttük, és végig
dumáltuk az egész éjszakát. Beszélgettünk a családról is, amitől nekem
szívszaggató honvágyam kerekedett. El is határoztam, hogy másnap felhívom
anyut, aput és a tesóim.
Szombaton reggel felhívtam anyut, és ugyanezzel a hívással beszéltem
apuval és az öcsémmel. Meghívtam őket a suli művészeti gálaestjére és az új
kiállítás megnyitóra is. Küldök hétfőn nekik repjegyet. Felhívtam a bátyámat
is, de ő szomorúan közölte, hogy nem tud jönni a kiállításokra. Eztán
Gumicukorral reggeliztünk, majd ő elment a stúdióba felvenni az egyik új
dalukat, és pedig bementem a kórházba Gwenhez. Örült neki, hogy tényleg bejárok
hozzá, és nem csak a levegőbe beszéltem. Úgy vettem észre unatkozik, így
beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy egy csomó nyelven beszél. Erre rávágtam,
hogy igen ám, de én tudok magyarul. Ez érdekelni kezdte, és kitalálta, hogy azt
a hónapot, amit itt kell töltenie, a magyar nyelv tanulására fordítja. Nekem,
személy szerint nem fér a fejembe, hogy miért akar valaki magyarul tudni, de
beleegyeztem a tanításba. Mondtam neki, hogy nehéz nyelv, de őt nem érdekelte,
belevágott. Délután indultam haza, és festeni kezdtem. Nem is figyeltem, hogy
mit festek, csak vitte az ecset a kezemet. Szeretem, mikor ilyen hangulatban
vagyok. Nem kell azon töprengenem, hogy vajon jó lesz- e a kép, vagy sem. Csak
az a baj, hogy mikor ez a gondolat elér a fejemig, a pillanat darabjaira hullik
szét, és oda az ihlet. Így történt most is, hát nem volt mit tennem, fáradtan
roskadtam az ágyamra.
Vasárnap reggel elmentem a parkba rajzolgatni. Nagy nyomás nehezedik a
vállamra, és ezt egyre jobban észlelem magamon… Állandóan rajzolok. Evés
közben, telefonálás közben, tanítás közben… olyan szétszórt lettem, hogy néha
úgy érzem, szétesek. Ilyenkor segít a barátaim nagyölelése. Szóval, ahogy
rajzolgatok, észre sem vettem, hogy egy férfi mellém lép, pórázon vezetve egy
németjuhászt. Csak arra eszmélek fel, hogy a kutya az arcomat nyalja… Mint
később kiderült, Justin- é a kutyus. A rendőré. Tehát ő is a közelben lakik.
Kicsi a világ… Elhívott ebédelni, amit elfogadtam, közben udvariasan, de
nyomatékosan sejtetve, hogy van barátom. Nagyon rendes pasi, intelligens, kedves,
humoros. Ebéd után elmentem Gwen- hez a kórházba. Egyre javul az állapota, na
nem mintha értenék az eredmények elolvasásához, ezt onnan tudom, hogy az arca
pirosabb, a haja fényesebb. Este megint festettem, de új vászonra, a tegnapira
rá sem néztem. Ilyenkor jobb, ha tartok egy kis szünetet. A mai „remekművem”
(ahogy C fogalmazott az éjszakai nassolás keretein belül) készen is lett, még
ha későn is fejeztem be. Vagy korán. Attól függ, holnapnak számítjuk- e a
hajnali fél négyet…
Hétfőn bementem a suliba, végiguntam az órákat, majd a Nespa- mon
elindultam az új barátnőm felé. Gwenny arca mindig csupa boldogság amikor
belépek a kórterembe. Gwenny arca mindig csupa düh, mikor le Gwenny- zem… Azt
mondja, nem kisbaba már, és ne becézgessem így, ugyanis idősebb nálam. Állandóan
húzzuk egymás agyát, szünetet sem hagyva az oltogatások között. Este, mikor
hazaértem, oda álltam szombati képem elé, és szemügyre vettem. Hm… nem is
rossz. Sőt! Ez az egyik eddigi legjobb alkotásom. A festmény szarvasokat
ábrázolt egy erdőben. Júúúj… régen mennyi, de mennyi szarvast rajzoltam! A szarvasok
a kedvenc állataim, tizennégy-tizenöt évesen milliónyi tanulmányrajzot
készítettem róluk. Elfogott a nosztalgia, és ezáltal megjött a kedvem a kép folytatásához.
Az éjszaka közepén Claire bejött hozzám, hogy ideje aludni, holnap iskola.
- Igenis anyuci! – kiáltottam utána nevetve, mikor kilépett az ajtón.
- Ne ordibálj már, felvered az egész utcát! – jött vissza
mérgelődve-viccelődve. – Ha nem fekszel le, holnaptól egy hétig nem kapsz
sütit! – fenyegetett anyukás hangnemben, de a végét már elröhögte.
- Gyere inkább, ülj ide, beszélgessünk! – invitáltam kuncogva.
Leült, és vagy két órát beszélgettünk. Mostanában nem sokat alszom
esténként, és ez meglátszik rajtam. Karikás a szemem, feledékeny vagyok… De
mindegy, a megnyitóig kibírom. Már csak öt hét… Addig még beiktatok egy, vagy
akár két pihenőnapot is. Hm… de laza vagyok, mi?…
Szóval éppen Niall- ről beszélgettünk, és arról, hogy Claire nem győz
eleget főzni rá, mikor felvetettem egy kényesebb témát.
- Figyelj… nem gondolod, hogy egy kicsit elhanyagoljuk egymást? Mármint…
mióta együtt vagyunk a fiúkkal, olyan kevés időt töltünk együtt. Főleg Rox van
sokat távol. Csinálni kéne egy csajos estét, nem?
- Igen, nem is rossz ötlet… mondjuk most pénteken?
- Rendben, nekem jó. De szóljunk Roxana- nak is, nehogy az legyen a
végén, hogy elígérkezik Zayn- nek…
- Oké, ezt bízd csak rám. Te törődj a munkáddal – mondta kedvesen, majd
felállt. – És most már tényleg aludj!
- Jó-jó… - motyogtam, és bebújtam a takaróm alá.
Nagyon nagyon jó lett, megérte várni rá :) Pedig minden nap néztem mikor lesz új, tehát ma megleptél ;)
VálaszTörlésNa igen, én ilyen kiszámíthatatlan vagyok :$ :DD am örülök ha tetszik ;))
VálaszTörlés