5. Fejezet

Kedves olvasók! Hazajöttem az osztálykirándulásról, és írni akartam, de az öcsém bárányhimlős lett, és el kellett költöznöm itthonról, ha a ballagásra nem akartam piros pöttyöket… szóval bocsi, hogy késtem a résszel. Ti vagytok a legjobb közönség, akinek csak írhatnék, már több mint 810- en néztétek az oldalt, és kommenteltek is. ;) Köszönöm a kritikákat, okulok belőlük, és nagyon örülök, hogy nem csak olyan visszajelzéseket kapok, hogy jó, vagy rossz, hanem tanácsokat is. :D És nagyon remélem, hogy emiatt a szünet miatt nem pártoltok el mellőlem. :// De nem húzom az időt, itt is a fejezet. Jó olvasást! – Gréti xx

***

Péntek van, hat óra. Reggel. Mármint van, aki reggelnek hívja, de én maradok a hajnalnál.

Ma megyünk a stúdióba, azért keltem ilyen korán, és nagyon izgulok. Ma lerántják rólam a leplet, nincs több titok. Hatkor keltem, felöltöztem, de nem sminkeltem, nem készítetem frizurát, azt majd ott megcsinálják. Felvettem egy feszülős nadrágot, egy fekete pólót, egy bézs blézert, hozzá illő bokacsizmával és táskával. Lefutottam a lépcsőn, és az ebédlőben találtam barátnőimet. Mindketten hullafáradtnak tűntek, amit nem is csodálok.

- Na mi van? Zombinak készültök? – kérdeztem arra utalva, hogy nincsenek a toppon.

- Te meg ne pörögj ilyen korán, mert lecsaplak – morogta Roxy. – de miért vagy felöltözve, napra készen?

Bambán bámultam rá, és vártam, hogy leessen neki. Claire is csatlakozott a szuggerálásomhoz.

- Ó! Hogy én mekkora barom vagyok! Ma van a felvétel! – csapott homlokára.

- Igen, úgyhogy nincs időm reggelizni – magyaráztam, de azt nem mondtam hozzá, hogy az izgatottságom miatt egy falat nem sok, annyi se menne le a torkomon.

- Magadtól mész?

- Nem, Harry visz – szóltam boldogan. Elég elfoglaltak voltunk, és kedd óta nem találkoztunk, így már nagyon hiányzik. Persze sokat sms- eztünk, meg néha telefonáltunk is, de az nem ugyanaz. Attól, hogy azt írjuk „xx” , attól még nem érezzük a másik csókjait. De gondolat menetemet három gyors dudaszó szakította meg. – Már itt is van – pattantam fel. – Szorítsatok!

- Meglesz! – kiabálta Claire.

- Nézünk majd a tv- ben! Sok sikert! – ordibálta Rox.

- Ügyes légy! – kiáltotta a másik.

- Kéz és lábtörést!

- Jó, jó. Elég legyen – nevettem rajtuk, majd intettem, és kiszaladtam a házból.

Harry ott várt. Vagy… mégsem? Ez nem Harry autója. Ez egy hosszú, széles fekete autó, sötétített üvegekkel, elképesztően fényesre festve. De most mégis ő száll ki belőle.

- Harry! – visítottam, és rohantam karjai közé. Nem mondtam, hogy hiányzott, nem volt rá szükség. Nem kelletek szavak, hisz minek az, ha csókolhatod a világ legkedvesebb, legédesebb barátját?

- Dalma. De jó, hogy látlak – suttogta csókunk után, majd behúzott az autóba. Belülről is ugyanaz a luxus fogadott, mint amit kívülről megszemléltem. – Ezt az autót a tévéműsor küldte értünk – magyarázta Harry, mire csak bólintottam. Így, hogy leülepedett az előbbi boldogságrohamom, amit a megjelenése váltott ki belőlem, ismét felfordult a gyomrom az idegességtől.

Lassan haladtunk a reggeli csúcsforgalomban. Mikor begördültünk a parkolóba, megszeppenve kászálódtam ki. Párom megszorította kezem, és bíztatóan mosolygott, majd egy röpke búcsúcsók után átadott a fodrásznak. Igazán kedves volt, és nem értettem, hogy egy ilyen fiatal lány, hogyan lehet mesterfodrász… Egész végig arról magyarázott, hogy milyen szép hajam van, és hogy mennyire ritka manapság az igazi, nem festett vörös haj. Ezután jöhetett a sminkelés. Itt egy nagyon szimpatikus, mosolygós nő várt, annyi éves lehetett, mint az anyukám. Nagyon gyorsan, ügyesen dolgozott, és jót beszélgettem vele. Rendkívül csöndes, szerény személyiség, és rettentően megkedveltem.

Aztán az egyik statiszta megragadott, finoman, de határozottan, és a hármas stúdió felé húzott. Rám tették a mikroportot, majd Harry- hez vezettek. Gyorsan egyeztettünk, majd a felkonferálás után bevonultunk. Nagy tapsvihar övezett minket, miközben leültünk a szép, ám kényelmetlen fotelekbe. Gyors köszönés után záporozni kezdtek a kérdések.

- Mesélj magadról Dalma! Mivel foglalkozol? Van munkád? – tudakolta a szőke nő, akinek a nagy izgalomban elfelejtettem a nevét.

- Igen van. Állandó kiállításom van a Trafalgar square- en, a National Gallery- ben. Emellett itt, Londonban járok művészeti középiskolába is.

- Hűha! Oda nem könnyű bekerülni! És ilyen fiatalon! Hány éves is vagy? Tudom, hogy illetlenség megkérdezni…

- Ugyan, semmi gond. Jövő hónapban leszek tizennyolc.

- Ez igen! És külföldi vagy? Van egy enyhe akcentusod – nézett rám elismerően a másik műsorvezető, egy ősz férfi. A változatosság kedvéért az ő nevét sem tudtam.

- Igen? Nagyon hallatszik? – kérdeztem nevetve.

- Nem csak egy picikét. És honnan jöttél?

- Magyarországról. Csak kilenc hónapja, szeptemberben jöttem ide, ösztöndíjjal.

- Értem. És hol találkoztatok először? – fordult most Harry felé.

- Dalma kiállításán. Beszélgetni kezdtünk, pedig nem is tudtam, hogy ő a festmények megalkotója. Megragadtak a képei, és ezt el is mondtam neki. Aztán elárulta, hogy ő festette, amitől leesett az állam. Elhívtam randizni és igent mondott.

- És mikor találkoztatok? Mióta vagytok együtt?

- Ha jól számolom ma van egy hete, hogy találkoztunk – mondtam elgondolkozva.

- Ó! Tényleg! – lepődött meg pasim.

- Igen. Ma egy hete. És egyébként már vasárnap össze is jöttünk. Bár én általában nem vagyok ilyen gyors. Szeretem átgondolni a dolgokat. Viszont mióta megismertem Harry- t, mintha más ember lennék. Teljesen spontán lettem, nem érdekelnek a tetteim következményei, csak a pillanatnyi boldogság – mondtam el azt, amit még magamnak se vallottam be. – Például az előző énem ezt nem árulta volna el magáról. Ha nem lenne nekem Harry, nem lennék ilyen nyitott sem.

- Komolyan? – fordult felém, majd választ sem várva fogott bele – Én ugyanígy vagyok ezzel. Vagyis hát… pont fordítva. Eddig forrófejű voltam, hirtelen döntéseket hoztam. De mióta ismerlek, mintha kicseréltek volna! Nyugodt vagyok, sokat gondolkozom, és végre elégedett vagyok az életemmel. Nem mintha eddig nem élveztem volna, hiszen ki ne szeretné az én életemet élni, de most már nem tudnék meglenni nélküled – nézett a szemembe.

- Akkor ebben megegyezünk. Eddig nekem sem hiányzott egy barát, de így, hogy megismertelek, teljes az életem – válaszoltam meghitten mosolyogva.

A közönség egy „Óóóhw” – val válaszolt, és ez visszarántott a valóéletbe, és rá kellett jönnöm, hogy rajtunk kívül még ott van másik száz ember is. Ez után jöttek a sablonos kérdések, hasonlóak, mint amiket Paul tett fel, csak kevésbé nyersen megfogalmazva.

Az interjú után haza furikáztak, és Harry- vel kiszálltunk a kocsiból. Hozzájuk menünk, mivel mindenki ott volt. Miért? Mert a fiúknak nagyobb a tévéjük, mint a miénk. A nappaliban ott találtuk az egyik kanapén Liam- et, Louis- t, Danielle- t, és Eleanor- t. A másik bútordarabon Niall, Zayn, Roxana, és Claire foglaltak helyet.

Odamentem a fiúkhoz és megöleltem őket, majd ugyanezt a kört teljesítettem Danielle- lel, és Eleanor- ral. Beszélgettünk, elmondták a véleményüket a riportról. Majd jött a remek ötlet: rendeljünk kaját. Természetesen Niall találta ki… Megjött az ebédünk a Nando’s- ból, és hozzá láttunk. Negyed óra múlva egy kisebb méretű kajacsata alakult ki. Mikor már nem volt mivel dobálózni, nevetve mentünk ki az udvarra. Tekintve a benti környezet hadi állapotát, nem lettem volna szívesen a One Direction takarítónője szerepében.

Mivel Louis úgy látta, túl koszos lettem a sok csirkétől, belelökött a medencébe egy fürdés erejéig. Na, ekkor elkezdtünk fürdeni, ám előtte, mi lányok, átvedlettünk fürdőruhára, amit az itt lakó csajoktól kölcsönöztünk.

Kiléptem a kertajtón, és elégetten figyeltem, ahogy Harry le sem veszi a szemét rólam.

- Tetszik a látvány Styles? – kérdeztem a medence szélére ülve, mire ő odaúszott hozzám. A válasza csak egy szenvedélyes csók volt. – Ezt igennek veszem… - motyogtam ajkaiba, és ő elnevette magát. Behúzott maga mellé a vízbe, és a világ legnagyszerűbb víz alatti csókjában részesített.

***

Este ott maradtunk az 1D házban, és mindenki elvonult a barátja szobájába. Mi Hazzával filmet néztünk, valami hülye horror ment. Vége lett, és én megkönnyebbülve sóhajtottam. Lementünk vacsizni, ám mikor láttam, hogy Harry előveszi a tejszínhabot, játékosan elmosolyodtam.

- Tedd azt le, ha jót akarsz...

- Mert mi lesz?

- Mert megbánod!

- Nem ijesztettél meg túlságosan…

- Én figyelmeztettelek.

És mintha ez lenne a végszava, elkezdte rám fújni a habot. Én is kerestem egy flakont a hűtőben, majd nekiestem. Mikor már kellőképp ragadtunk, és biztos voltam benne, hogy ezt reggel nehéz lesz kimosni a hajamból, felkiáltottam.

- Elég! Nyertél! – nevettem fehér ragacsban tocsogva. – Te vagy a Tejszínhab-Fújó-Király – néztem rá viccelődve, miközben a pulthoz hátráltam.

- Te pedig a királynőm – jött oda hozzám édesen, és már-már megsajnáltam azért amit tenni fogok. Mikor már csak öt centire volt tőlem, és le akart kapni, hirtelen felrántottam a flakont, majd tartalmának nagy részét képébe fújtam. A maradék a mellkasán landolt.

- Jajj! A szívem! – kiabált teátrálisan, és kezét szívéhez szorította, oda, ahol az előbb eltalálta a hab.

Nevetve borultam nyakába, miután kiszórakoztam magam a földön fetrengésén. A konyha kövén hemperegve kacarásztunk, majd kergetőzve felvonultunk a szobájába. Heves csókcsatába kezdtünk, ami akkor sem ért véget, mikor már az óriási francia ágyán feküdtünk. Mikor végre lehiggadtunk egy kicsit, nekiálltunk Wii- zni. Én eddig még csak a valóságban teniszeztem, és ez merőben új volt. Viszont nagyon jól éreztem magam, és az éjszakát barátomnál töltöttem. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom: ő a világ legtökéletesebb pasija.