3. Fejezet

Ezt a fejezetet Kingának ajánlom, aki mindig tudja, milyen dal illik az alkalmakhoz, és akivel egy élmény moziba menni. <3 Jó olvasást! – Gréti xx

***

A mai napom borzasztónak ígérkezett a két Harry- vel töltött nap után. Hétfő lévén bementem a suliba, az órákra. Végigszenvedtem, és fél háromkor megkönnyebbülve léptem ki a kapun. Elsétáltam a mocimhoz, már épp ültem volna fel, mikor kaptam egy sms-t: Ha látni szeretnéd az újdonsült barátodat, gyere a cukrászdához. – Harry xx

Gondolhatjátok, milyen szélsebesen repesztettem… Hát… amilyen gyorsan csak lehet menni egy robogóval… De az a pillanat, mikor megláttam egy kapucnis srácot a cuki előtt, mindent megért. Rohantam karjaiba, hogy forró csókban egyesüljünk. Mikor szétváltunk, homlokát enyémnek döntötte, és így szólt:

- Rohadt unalmas napom volt nélküled – panaszkodott mosolyogva.

- Az enyém borzasztóbb volt – vágtam rá azonnal.

- Miből gondolod?

- Hm… te mit csináltál ma?

- Próbáltam, és interjúztam.

- Na látod. Én meg az iskolapadot koptattam! – vágtam vissza.

- Nyertél – felelte nevetve, és ujjainkat összekulcsolva húzott be a vendéglőbe.

Rengeteget nevettünk, és sokat megtudtam róla. Például, hogy szereti a gumicukrot, ás a macskákat. Mármint az állatot, nem a musical- t. Erről két dolog is eszembe jutott: az első, hogy egy cica segített abban, hogy összejöjjek vele (jó, ez így hülyén hangzik, de ez van), a második, pedig, hogy én is megőrülök a gumicukorért, és van is nálam egy csomag. Mikor előhúztam a táskámból a Haribo- t, mintha megszűnt volta létezni a világ, kikapta a kezemből, és zacsiját szétszaggatva kezdte el betömni. Nem bírtam megállni röhögés nélkül.

- Persze, nem kell adnod belőle – mondtam sértődést színlelve, de már megint majdnem elnevettem magam.

- Bocsi… Kérsz belőle? – tudakolta teli szájjal.

- Igen. Nem, az nem jó… nekem piros kell!

- Na azt már nem! Ez az utolsó belőle. A piros az enyém! – mondta, és egy pillanatra összenézve csönd keletkezett, majd mintha ugyanarra gondolnánk, egyszerre vetettük rá magunkat a zacskóra. Kisebb barátias dulakodás után hozzám került a szóban forgó piros maci.

- Na! Nem szánsz meg? – kérdezte bociszemekkel.

- Hm… Had gondolkozzam – itt hagytam egy másodperc szünetet. – Nem!

- Legalább felezzük el!

- Hah… na jó! – egyeztem bele, és fogaim közé fogva a medve fejét, hozzá hajoltam. Csak a rend kedvéért, a maci nagyobb része hozzá került csókunk közben. De ez cseppet sem érdekelt. Még vagy fél órát üldögéltünk, majd hazakísért.

- Nem érsz rá még egy kicsit? – kérdezte reménykedve.

- Sajnálom, de van egy nagy project, amit a hétvégén meg kellett volna csinálnom, de ugyebár valaki – és itt megböktem mutatóujjammal a hasát, amitől összerándult –, elvonta a figyelmemet – fejeztem be mondatom, immár csikizve őt.

- Jól van! Jól van! Elég!

- Rendben – hagytam abba kuncogva.

- És mi lenne, ha segítenék ebben a projectben?

- Nem azt mondtad, hogy nem tudsz rajzolni? – kértem számon.

- Azért megpróbálhatom.

- Hm… rendben van, de ígérd meg, hogy nem visszakozol – parancsoltam mosolyogva.

- Ígérem.

- És fogadd meg, hogy nem nyavalyogsz – mondtam ujjamat figyelmeztetően lengetve.

- Megfogadom, csak menjünk már! – mondta és lökdösött az ajtó felé.

Mikor beléptünk, elordibáltam magam, hogy:

- Hahó! Van itthon valaki?

- Van, de ha tovább ordibálsz, süket szakácsotok lesz – lépett ki Claire a konyhából. Lisztesen.

- Oh, oh, oh! Mit sütsz? – kérdeztem izgatottan.

- Brownie- t – felelte mosolyogva. – Amúgy, szia Harry, megölelnélek, de nem akarom össze lisztezni a ruhád.

- Na jó… akkor mi felmentünk.

- Oké. Jó szórakozást – kacsintott.

Én csak nevetve futottam fel a lépcsőn, mögöttem Harry- vel. Beléptünk a szobámba, és én elővettem egy gigantikus méretű vásznat, és sok-sok olajfestéket, majd kiadtam a parancsot:

- Én elmegyek átöltözni, te addig légy szíves vidd ki a teraszra a festéket, és a vásznat, illetve, ha tudod, tedd fel az állványra.

- Oké – felelte, és munkának látott.

Mikor kiléptem a teraszra, láttam, hogy készen van feladataival

-         Ügyes – dicsértem meg, majd munkához láttunk. Terveim már voltak, de azért egy ilyen nagy meló nem kevés időt vesz igénybe. A feladat egy Leonid Afremov munkáihoz hasonló kép (jelen esetben abrosz nagyságú kép) festése volt. Szerelmes hangulatom révén a szerelmi témájú vázlatomat elevenítettük meg. Rengeteget nevettünk, főleg Harry nem létező tehetségén. Nagyon jól éreztem magam. A végeredmény ez lett: 

Elfáradva dőltünk az ágyamra, majd mikor egymásra néztünk, ugyanazt a büszke arckifejezést láttam rajta, amit én is éreztem. A munka gyümölcse. Felkászálódtunk az ágyról, és letotyogtunk a többiekhez, mert mint kiderült, Roxana is hazaért már. Éppen Claire- nek panaszkodott.

- Egész nap az sms- eivel fárasztott. Nem hagy békén.

- Ki? – tudakoltam ásítva. Elfáradtam, na!

- Természetesen Zayn. A drága nem száll le rólam. Szia Harry. Leszel szíves elmagyarázni neki, hogy a múltkori után semmi kedvem a társaságához? – mordult rá Harry- re, mire én elé léptem. Nem akarom, hogy az én barátomat is laposra verje…

- Rox! Ne csinálj hülyeséget. Mindketten tudjuk, hogy te is beleestél. Inkább beszéljétek meg. Biztosan bocsánatot fog kérni – mondtam kedvesen, és végigsimítottam karján.

- Hát… izé… tudod… - kezdte hebegve-habogva.

- Vagy már bocsánatot is kért? – kérdeztem élesen.

Csend.

- Igen… - vallotta be, és láttam rajta, hogy nem bírja sokáig sírás nélkül. A kemény csaj csak álca, nem egyszer kellett már megvigasztaltuk, sokat szokott sírni.

- Hát akkor? Mire vársz, hogy szétkürtölje a világnak, hogy mennyire sajnálja? Mire vársz? – kérdeztem még egyszer, nyomatékosítva mondandómat.

- Nem… nem tudom – felelte már szipogva.

- Hah… gyere ide – öleltem magamhoz. – inkább bocsáss meg neki… - kezdtem bele, de ekkor hangos dudaszó áradt szét a levegőben.

- Mi lehet ez?

- Én tudom – vágta rá Harry. – Roxy, te menj ki a teraszra. Lányok, ti úgyis nézni akarjátok, de kérlek, ne menjetek fel, inkább nézzétek az ablakból. Na mi van, Roxy? Te még itt? Menj! – mondta, és Rox már dobogott is fel, mi pedig szaladtunk az ablakhoz. Kint állt egy sötét alak, egy kocsinak támaszkodva, valami naggyal a kezében. Aztán meghallottuk Rox hangját:

- Te? – és ekkor az alak belépett a lámpafénybe, és megláttuk arcát: Zayn volt az, a valami a kezében, pedig egy rózsacsokor.

De válasz helyett Zayn rákezdett egy dalra. Pár másodperc után rájöttem mi az: a Moments- et énekelte.

A szám végén csak annyit láttunk, hogy Zayn arca elkomorul, és meghallottuk, hogy Roxana szalad le a lépcsőn (Zayn csak azt látta, hogy a lány bemegy, azt nem tudhatta, hogy éppen hozzá siet). Majd Rox kirontott az ajtón, és a fiú nyakába borult.

- Na tessék – eresztettem el a függönyt, hiszen eleget láttunk már –, még egy szerelmes pár a One Direction- ből. Már csak Niall maradt – néztem jelentősség teljesen Claire- re.

- E miatt ne aggódj. Nem sokáig lesz így. Majd én intézkedem – nézett vissza rám magabiztosan, de láttam a szemében a kétkedést.

Vissza értünk Harry- hez és miután túlestünk a „Te tudtál erről?” féle számonkérésen, Beraktunk egy filmet. Az Őrült dilis szerelem- re esett a választás, így sokat nevettünk, főleg mikor a szülők házában összeverekedtek a fiúk… Ám miután lecsukódott a szemem, semmire sem emlékszem.

***

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem, és miután kómásan kinyomtam az idegesítő ricsajt, fel akartam kelni az ágyról, ám valami visszatartott.

Harry keze – állapítottam meg. Na ekkor sok minden lefutott bennem. Legfőképp az, hogy hogyan is került mellém. Aztán beugrott: ő hozott fel este a kanapéról! Jól van… Már kezdtem izgulni, hogy butaságot csináltam. A következő, amire felfigyeltem, az az volt, hogy rajtam a pizsamám van, míg ő félmeztelenül virít. Szóval ő öltöztetett át. De megnyugvásomra magamon éreztem a fehérneműimet. Arcát simogatva próbáltam kelteni, a legcsekélyebb siker nélkül. Megelégelve rámordultam:

- Harold Edward Styles, ha most azonnal nem kelsz fel, megeszem az összes gumicukrot – erre bezzeg azonnal kipattant a szeme.

- Mi? Mivan? Gumicukor?

- Na végre! Szia édes. Jó reggelt. Lassan kelni kéne, mert elkések a suliból. Amúgy köszi, hogy felhoztál este – mondtam, és adtam egy puszit orrára.

- Hm… neked is jó reggelt… – itt ásítás – szívesen… – most nyújtózkodás – mindjárt kelek… – és visszaalvás.

- Nem-nem. Nem aludhatsz tovább! Gyerünk! Kelés! Elkések! – úgy látszik ez nem használ. Hát jó. Ő akarta. Hoztam a vizespoharat, és tartalmát rá zúdítottam.

- Héééé! Ez nem ér! Brrr… - nyávogott, és megrázta vizes loboncát.

- Ez van. Na kelés!

- Gonosz vagy! Most haragszom! – játszotta az agyát.

- Ki engeszteljelek?

- Hát… nem ártana… – mondta, és már ott is termett mellettem, támadásra készen. Ám én nem adom magam ilyen könnyen, így elkezdtem szaladni előle, hangos sikongatások kíséretében. Úgy öt perc után elkapott, én meg ott ültem ölében.

- Nyertél – ismertem be, és cseppet sem érdekelt, hogy veszítettem. Sőt.

- Tanuld meg: én mindig nyerek – suttogta, és megcsókolt.

A reggel további része is érdekesen alakult, értelemszerűen azért, mert elég nehéz úgy fogat mosni és öltözni (!), hogy közben a nyakadat puszilgatják. De végül is, ezen is túl estünk, és már úton voltunk a sulihoz, mivel úgy döntött, elkísér. Közben beszélgetni kezdtünk:

- Végül is mi lett Roxy- val? Hazajött, vagy nálatok aludt?

- Nem tudom… Lehet, hogy nem is jutottak tovább az autónál… - mondta, mire hozzá közelebbi könyökömmel hasba löktem.

- Te is a perverzitásodról vagy híres Gumicukor.

- Gumicukor? – nézett rám furán.

- Miért is ne? Illik hozzád. Ha kapsz tőlem becenevet, akkor az a Gumicukor lesz.

- Jó. De akkor, te meg Cica leszel.

- Cica? – néztem most én rá furán.

- Igen. Olyan kis cuki cicás a mosolyod… - mondta, és közel hajolva nyomott egy puszit az arcomra.

Eközben eléggé előre haladtunk, és már a főúton baktattunk. Megláttam egy újságost, a túloldalt, és megakadt valamin a szemem.