2012. május 26., szombat

1. Fejezet


Reggel nagyon nehezen keltem, a szemem mintha pillanat ragasztóval ragasztották volna le. Csukott szemmel vánszorogtam a fürdő felé. Rossz ötletnek bizonyult. Egy nagy csattanással kenődtem fel a fürdőszoba ajtóra. Ettől aztán felébredtem. Elmentem elintézni a reggeli dolgaimat: letusoltam, hajat, arcot, és fogat mostam. A sminkem abból állt, hogy a szemem tussal cicásra húztam, szempillám spirállal pödörtem nagyra, és egy vérvörös rúzst kentem ajkaimra. Imádtam ezt a színt, jól ment a hajam lángvörös árnyalatához. Mikor ezzel végeztem, kisétáltam a gardróbomhoz, és belebújtam egy nagyon szűk farmerba, és egy fehér ingbe, majd felkaptam egy piros pulcsit. Ma ilyen pirosos napom van. Nyakamba egy hosszú láncot dobtam, fülembe egy pici gömb alakú barna fülbevalót, és végül megkoronáztam az egészet egy gyönyörű cipővel. A gardróbom egyszerű volt: farmer, melegítő, póló, néhány fehér blúz, és kötött kardigánok. Semmi különös. Azonban a cipős szekrényem már más tészta. Imádom a cipőket. Körülbelül 20 pár van belőlük.
Miután felvettem a barna táskám és kiléptem a házból, a Vespám felé vettem az irányt. Út közben vettem egy kávét a Starbucks-ban, majd besétáltam a galériába. Köszöntem Jessnek, a recepciósnak, majd az iroda felé vettem az irányt. Ma kapom a fizetésem, amit egyből a bankba utalok, had gyarapodjon csak a külön az adományokra fenntartott számlám. Ugyanis adakozásra adtam a fejem. Nincs annál jobb, mintha mosolyt tudsz csalni mások arcára. Miután kijöttem az irodából, kintről hangos kiáltásokat hallottam. Nem lepődtem meg rajta, hiszen London belvárosában vagyunk, könyörgöm! Az első pár hónapban még én is futkorásztam a hírességek után, de hamar meguntam…
És mivel nem akartam vergődni a tömegben, a saját emeltemre mentem. Szeretem nézni a látogatókat, anélkül, hogy ők tudnák én, ki vagyok. Bár most még csak nem is reménykedtem nézelődőkben, hiszen még csak negyed kilenc volt. Viszont amikor beléptem, egy magas, göndör hajú srácot láttam, a kedvenc festményem előtt időzve. Lassan mellé sétáltam, de úgy, hogy egy picit mögötte legyek. Így én se láttam az ő arcát, és ő sem az enyémet. Úgy két percig álltunk egymás mellett, mikor megszólalt:
- Én nem tudok ilyet festeni. Igazából semmit sem tudok rajzolni.
Hallgattam. Erre nem tudtam mit mondani. De kíváncsi lettem. A fiú innen oldalról, akármennyire is eltakarta bongyor haja, meglehetősen helyesnek tűnt. És szimpatikusnak. Nem tudtam megállni, hogy megkérdezzem:
- Szerinted milyen ember festhette?
- Nem tudom – lépett közelebb, hogy elolvashassa a nevemet. Mikor visszalépett, kissé meghökkenve mondta, hogy női művészről van szó.
- És ez miért fura?
- Nem tudom… csak meglepődtem.
- De még mindig nem válaszoltál. Milyen ember lehet?
- Különleges. És kedves. A kép csupa energia, vidámság. Milyen stílus ez?
- Impresszionista – válaszoltam.
- Hmm… Tetszik…
- És jóban lennél a készítőjével?
- Igen. Bár nem tudom… Kép alapján megállapítani, hogy ki milyen ember?
- Persze. Nincs ebben semmi fura. Kint is sorakoznak lányok tucatjai. Bizonyára színészt, vagy énekest láttak. Az ember őket sem ismeri, mégis meg vannak róla győződve, hogy szimpatikusak.
- Igazad lehet – itt gondolkodott egy darabig. – Jóban lennék vele. Nagyon is. Sőt, lehet, hogy randira hívnám.
- Tényleg? – kérdeztem megszeppenve.
- Igen. Lehet, hogy utána nézek ennek a Dalma Smith- nek – igen, Kovács Dalmának hívnak –, hátha ráakadok.
- Nem kell annyit nyomoznod, én lebonyolítom neked a találkát – mondtam, és tudtam, hogy óriási hülyeséget csinálok. Hogy miért? Mert ez nem én vagyok! Nem az a szerény csendes lány… De ez a fiú, bár még nem láttam az arcát, furcsa hatással van rám.
- Ez komoly? – kérdezte immár felém fordulva.
- P-persze – mondtam megrettenve, mikor belenéztem zöldes szemeibe. Majd felocsúdtam, és szerencsémre csak egy gondolatnyi időt hagytam magamnak a csodálatra, és folytattam. – Elmegyek veled randizni, ha még mindig akarod.
Itt szünet. Kezdett kínos lenni, és egyik lábamról a másikra álltam. Ez kizökkentette a gondolat menetéből.
- Te? – kérdezte, de nem bántóan, hanem megkönnyebbülve.
- Ühüm – válaszoltam értelmesen.
- Persze, hogy még mindig akarom!
És ekkor leesett. Túlságosan el voltam foglalva szemével, és nem vettem észre, kivel is társalgom.
- Te?! – kérdeztem most én, kicsit hangosabban a kelleténél.
Most idegesen lehajtotta fejét, és elmormolt valami szitok félét.
- Jajj, ne csináld már! Ez nem gond! Legalábbis nekem… És előbb, vagy utóbb megtudtam volna. De inkább előbb. Például most: a nevem Dalma Smith, ahogyan olvashattad is – utaltam a festmény alatti kis réztáblácskára. – És a tiéd?
- Az enyém Harry Styles, ahogy láthattad, és hallhattad.
- Remek! Ezzel meg is volnánk. Jól gondolom, hogy rád várnak odakint?
- Igen – felelte keserűen.
- Ne izgulj, van másik kijárat. Amolyan üzemi, dolgozói ajtó, de velem kijöhetsz ott.
- Kösz – mondta bűbájosan.
Miután kiértünk, elmentünk egy nevenincs cukrászdába, ami elvileg Harry törzshelye. Azért jár ide, mert szinte senki sem tud a létezéséről. Persze, ha valakinek a tudtára jutna, hogy ide jár Őnagysága, máris elvesztené nevenincsségét. Már ha létezik ilyen szó…
Sokat beszélgettünk, és kezdett egyre szimpibb lenni. Ez baj. Nem volt betervezve egy pasi az utazásba. Pláne nem egy világhírű, bazi helyes, rohadt vonzó pasi. A cukrászda után elmentünk egy kis játszótérre, melyen talán tíz éve nem járt gyerek. A padok korhadtak, a fű elhanyagolt, a hinták közül az egyik le van szakadva. De nekem mégis ez az egyik kedvenc helyem. Itt mindig csönd van, értelem szerűen azért, mert ilyen lepukkant. Miután kibeszélgettük magunkat, és telefonszámot cseréltünk, meg persze bekövettük egymást twitteren, hazakísért. Olyan édes!
- Kösz a mai napot! Nagyon jól éreztem magam. Megismételhetnénk valamikor, ha ráérsz. Tudom, hogy elfoglalt vagy, próbák, meg koncertek, meg dedikálások, meg… meg interjúk… - kezdtem egyre jobban zavarba lenni, amint ezt soroltam, mert rádöbbentem: semmi esélyen még egy ilyen fantasztikus délelőttre. Ám mikor az interjús részhez értem, belém fojtotta a szót egy csókkal.
Nem tudom leírni azt az érzést. Életem legjobb csókja volt. Lassú csóknak indult, egymásra hangolva játszottak ajkaink, karjával körül ölelte derekam, én a kezeim a tarkójára helyeztem. De mikor nyelve utat nyitott ajkaim között, egyre jobban gyorsultunk, kezei a fenekemre csúsztak, az én ujjaim, pedig hajába túrtak, göndör tincseivel játszadozva. Mikor levegő hiány miatt szétrebbentünk, éreztem, ahogy arcom elönti a forróság.
- Khmm… Szóval… Köszi a sütit… meg… mindent… – mondtam vágytól remegő hangon.
- Igen… én is… hát… majd hívlak… – mondta zavartan, és sarkon fordult.
Beléptem az ajtón, és lecsusszantam a tövébe.
- Dalma, te vagy az? – kérdezte Claire.
- Nem. Egy betörő vagyok, akinek kulcsa van a házhoz – kiáltottam ironikusan.
- Jól van, na! Nem kell leszedni a fejem… De mi van veled? Baj van? – kérdezte aggódva, ugyanis időközben kiért hozzám, az előszobába.
- Igen. Baj van. Beleestem Harry Styles- ba.
- Ó. Hát… ez azért nem akkora baj – mondta értetlenül –, hiszen eddig is szeretted a One Direction- t, és az igazság az, hogy Harry- be lányok milliói zúgtak már bele.
- Nem úgy! Igazából! – mondtam felháborodottan. – Én az egész délelőttömet vele töltöttem.
Erre nem tudott mit felelni, így inkább hallgatott. Nem bírtam tovább a csendet, így felkászálódtam, és felmentem a szobámba. Átöltöztem egy lenge pólóba, egy forró naciba, hajamat felkötöttem, majd lábamra Converse- t húztam. Felkaptam a rajzos táskámat, benne töménytelen mennyiségű ceruzával, és szénnel, majd a mappámat is, melyben a lapok, és a rajztáblám foglaltak helyet.
Lerobogtam a lépcsőn, és Claire- t még mindig az ajtóval szemben találtam, töprengő arckifejezést öltve.
- Mi a baj?
- Semmi. Csak nem értem, hogy miért gond, ha beleestél Harry- be.
- Azért, mert nincs hely az életemben egy srácnak. Így is elég elfoglalt vagyok, ott az iskola, meg a kiállítás, és nem sokára cserélni kell a tárlatot, ha meg akarjuk tartani a kiállítás sikerességét, így még jobban kell hajtanom. Ráadásul, ha egy világhírű fiú barátnője lennék, nem csak hogy utálnának, de még azt is terjesztenék, hogy csak a karrieremhez használom fel. De persze, ha kiderül, hogy már befutottam, mielőtt megismertem Harry- t, akkor leakadnának rólam egy darabig, és talán a népszerűsége is nőne a képeimnek, viszont ha esetleg szakítanánk, akkor meg mindenki megutálná a műveimet, és ezzel lapátra tenném az egész életemet, mindent, amiért küzdöttem – fejeztem be monológomat.
- Hát te hülye vagy – felelte nemes egyszerűséggel. – Még nem is jártok, de már azon rágódsz, hogy mi lesz, ha szakítotok. Te, aki mindig lendületes vagy, és a kitartásod törhetetlen, pont te adod fel, mielőtt még elkezdődhetne? Nagyot csalódnék, ha ezt tennéd – mondta szelíden, majd elsétált.
Elbizonytalanodva sétáltam el a közeli parkba, majd lekucorodtam a frissen nyírt fűbe, és rajzolni kezdtem. A fákat, egy nénit, aki a padon ülve nézelődött, egy kisgyermeket, aki a fűben üldögélve keresgélt négylevelű lóhere után. Aztán megakadt a szemem egy kiscicán. Le akartam rajzolni, de nem engedte, mert szorosan hozzám bújva dorombolt. Miközben dörgölőzött, szabadjára engedtem a képzeletem. Arra gondoltam, mi lenne, ha összejönnék Harry- vel. Eljutottam odáig, hogy, ha így alakulna, szó nélkül belemennék. Na de ott a „ha összejönnék”. Lehet, hogy Harry- nek nincsenek ilyen tervei. Aztán eszembe jutott, mennyire zavarban volt a csók után. Meg hát persze, ez hogy nem jutott eszembe: megcsókolt! És ha megcsókolt, az még nem jelenti, hogy járni is akar velem, de legalább tetszem neki. Ez is valami.
Mikor a magabiztosságom a tetőfokára hágott, a cica rám nézett, nagy, okos szemeivel, és mintha mosolygott volna. Fura. Lehet… hogy megőrültem? Na mindegy…
Hazabattyogtam, köszöntem Claire- nek, és Roxananak, majd elmentem letusolni. Felvettem a pizsim, majd bekucorodtam Roxana mellé a pléd alá, és néztem velük a Spongya Bob maratont. Úgy tizenegy fele kikapcsoltuk, és eldöntöttük, hogy beszélgetünk. Persze ez az egész arra volt jó, hogy Roxana az én számból is hallja a Harry féle történetet. Miután befejeztem, éreznem, ahogy elpirulok. Roxy kíméletlenül közölte velem, hogy agyonver, ha kihagyom ezt  az alkalmat. Na igen. Miközben Claire boltkóros, addig Roxy egy verekedős, bőrdzsekis, belevaló lány, óriási Chopperrel felszerelve.
Elalvás előtt még végiggondoltam az aznapi eseményeket, majd arra jutottam, hogy alszom rá egyet. Így is tettem, és másnap sokkal derűsebben láttam a világot.
Hála egy smsnek, amit a drága Harry küldött: Lenne ma este kedved találkozni? Átjöhetnél, a fiúkkal egy kisebb bulit tartunk, nem leszünk sokan, csak mi, pár haver, és Liam, meg Louis barátnője. Arra gondoltam, te is jöhetnél… és hozz Niallnek meg Zaynnek is valami lányt :D – Harry xx

2 megjegyzés: