6. Fejezet

Kedves olvasók! Átléptük a 930- as olvasói létszámot! Imádlak titeket! <3 Ez a rész egy kicsit mentes lett a 1D- től, (de csak kicsit!!) hiszen nem akartam, hogy sülve-főve együtt legyenek a főszereplők, és elfojtsák egymást. Ez a rész Dalmáról szól, és arról, hogy hogyan egyengeti a karrierjét :))). Ezt a fejezetet a 8.D- nek ajánlom, amiért elsők lettünk a sportnapon ;DD. Mivel egy ideig nem tudok részt hozni (nyolcadikos vagyok, ballagok, na!), most írom: nagyon szeretem az osztályt, hiányozni fog a fogyatékos fejetek! <3 És bocsi, hogy csak később lesz rész ://.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki szuszog. Nagyon édesen szuszog. Kinyitottam a szemem, és óvatosan a hang irányába fordítottam a fejem, ahol megláttam Harry- t. Olyan aranyosan aludt, hogy nem akartam felébreszteni, de így felkelni sem tudtam, mivel erős karjait körém fonta. Nem tudtam mit csinálni, így visszaaludtam.

***

A szombatot a fiúkkal töltöttük, méghozzá elkísértük őket egy kisebb koncertre, és a backstage- ből hallgattuk, illetve néztük őket.

A vasárnap otthon voltam, és festegettem. Annyira élvezem, és örülök, hogy ebből élhetek. És egyébként, még két hét, és kész lesz az új kiállítási anyag. Juhéééé!

Hétfőn suliba mentem, ami a hétvége után elég unalmas volt. Egészen délután négyig, mikor kaptam egy telefonhívást a Cosmopolitan szerkesztőségétől, miszerint szeretnének velem egy riportot. Mikor megkérdeztem, hogy a Harry- vel való kapcsolatomról szólna- e az interjú, nagy meglepetésemre azt válaszolták, hogy nem, mert bár arra is kitérnek majd, a karrieremről, a hivatásomról, és a munkáimról fog szólni a cikk. Természetesen vállaltam, hisz ez jó reklám, és ilyet csak egyszer ajánlanak fel az embernek. Péntekre beszéltünk meg találkozót. Este pedig felhívtam Gumicukrot, és majd negyven percig dumáltunk. Hiányzik!

Kedden az iskolában készültünk az év végi kiállításra, ahol minden diák egyetlen munkáját állítják ki. A mi osztályunk az aulát díszítette a tárlathoz, az évfolyam másik fele a folyosókért volt felelős, a többi osztály, pedig a képek elrendezésével foglalatoskodott, a tanárokkal egyetemben. Délután beszéltem Harry- vel, de csak tíz percet, mert el volt foglalva, így éjszaka sms- ezgettünk egy csomót. Csütörtökre beszéltünk meg egy találkát a romos játszótéren. Nagyon hiányzik!

Szerdán az ügynököm, Thomas telefonált, hogy másnapra ne csináljak programot, mert talált helyszínt a kiállítás reklámozására készülő fotósorozat elkészítéséhez. Ennek persze Harry nem örült, de mikor felajánlottam, hogy jöjjön velem, egyből felvidult. Olyan cuki! Nagyon, nagyon hiányzik!

Csütörtökön órák után jött értem az ügynököm, kocsival, és egy vidéki, tengerparti birtokra vitt, ahol volt búzatábla, zöld mező, vízcsapkotta sziklaszirtek, és egyéb festői tájak, amik témában illettek a kiállítás darabjaihoz.

Fotózás helyszíne

Felhívtam Harry- t, és erősen gesztikulálva elmagyaráztam neki, hogy a főútról melyik elágazásnál kell lekanyarodni, hogy ide tudjon jönni. Mikor bekanyarodott a fekete Audi, megnyugodtam, hogy nem tévedt el ezen az isten háta mögötti helyen. Amint kipattant a kocsiból, egyből a nyakába vetettem magam, és miután kicsókolóztuk magunkat, kezdődhetett a fotózás. Én már az elejétől elleneztem, hogy engem is fényképezzenek, hiszen nem engem kell reklámozni, hanem a képeket, de Thomas kitartott a véleménye mellett, miszerint kombinálni kell a kettőt.

A képek készítéséhez parasztlányos ruhákat kaptam, amiben szerintem idétlenül, Harry véleménye szerint pedig édesen festettem.

A sorozat készítését a parton lévő házban berendezett kisebb stúdióban kezdtük,majd a parton folytattuk,végül a birtok tisztásán, és a gabonamezőn fejeztük be.

A fotózás után hazamehettünk Harry- vel, hogy együtt töltsük az estét. Begördültünk az utcába, és a házba lépve egyből a szobám felé vettük az irányt. Leültünk az ágyamra, és beszélgetni kezdtünk. Szó folyt a rajongókról, a turnékról, a kiállításról, és az év végi tárlatról is. Aztán közelebb csúszott, és bensőségesebb hangnemben folytatta:

- Olyan rég láttalak. Szombaton. Azaz… - gyors fejszámolás, hallani, ahogy forognak a fogaskerekek – négy napig nem találkoztunk!

- Igen. Nehéz is volt – értettem egyet, és közelebb húzódtam.

- Hiányoztál – suttogta hozzám hajolva. Itt kihagyott egyet a szívem. Wow!

- Te is nekem  - feleltem, és nem bírtam tovább, mohón a szája után kaptam.

Belemosolygott a csókunkba, de aztán készségesen viszonozta. Szenvedélyes csóközönünket csak néha-néha törte meg pár sóhaj. Elvesztve az önuralmát a derekam alá nyúlt, és hátradöntött, így felém kerekedve. Erre én józaneszemet hátrahagyva a hajába túrtam, másik kezemmel a mellkasát simogattam, lábamat, pedig felhúzva a csípője köre fogtam. Egyik kezével a hátamat simogatta, egyre lejjebb haladva, a fenekemen át, egészen a combomig, míg másik kezével a pólóm határát fedezte fel. Mindeközben a nyakamat csókolgatta, a kulcscsontom felé haladva. Mikor ujjai a felsőm alá csúsztak, hasamat cirógatva, átszántva a bordáimon, és a melltartóm csatját keresték, feleszméltem.

Nehogy már kevesebb, mit két hét után lerohanjon, én meg hagyjam magam! Mi vagyok én? Valami… feslett nőszemély, akit mindenki megdönthet? Nem! De nem ám! … Még akkor sem, ha az alany ilyen jóképű, kedves, figyelmes, vicces, helyes, édes… de nem! Akkor sem hagyom magam!

Gyengéden eltoltam magamtól, tényleg nem erősen, de ő mégis vette a lapot, és hátrált. Mikor mindketten az ágyon ültünk, egyetlen szó nélkül, zihálva, kitisztult a fejem. És bár legszívesebben itt és most letepertem volna, tudtam, hogy jól döntöttem. De akkor mi ez a nagy üresség, és bűntudat a szívemben? És most értem el odáig, hogy tekintetem rátévedt barátomra. Arca csupa fájdalom, megbánás, bűntudat.

- Szívem, én… - kezdtem, de ő félbeszakított.

- Ne! Kérlek, ne mond semmit – szünet. – Bocsáss meg, nem akartalak letámadni. Csak már nem bírtam magammal. Sajnálom. Kérlek, ne haragudj, én csak… - hadarta halkan, de most én szakítottam félbe.

- Te ne haragudj! Nem akartalak megbántani, nem a te hibád, hidd el! Nem tettél, vagy mondtál semmi rosszat, csupán… nekem ez agy kicsit gyors.

Itt egy szomorú, önmarcangoló, amolyan „ez hülye, ha azt hiszi, hogy beveszem a szövegét!” típusú fejcsóválás.

- Ne rázd a fejed! – tiltakoztam, mire egy keserű mosoly volt a válasza. – És pofákat se vágj! Világos?! … Na idefigyelj, te nem tehetsz semmiről. És ha kíváncsi vagy rá, és is akarom, csak félek. Félek, mert… – itt nyeltem egy nagyot – mert megvan rá az okom. Ha egy kicsit jobban ismerjük egymást, elmondom az okot, most elégedj meg annyival, hogy én is kívánlak, de nem akarom elsietni a dolgot – soroltam gyorsan. Csoda, hogy nem fulladtam meg, tekintve, hogy ezt mind egy szuszra hadartam el.

Most végre rám fordította azt a gyönyörű zöld szempárt, amellyel lassan két hete álmodok. Gyengéden elmosolyodott, és úgy nézett rám, mint a legnagyobb kincsére.

- Van kedved tusolni? Nem, semmi olyanra nem gondoltam – vágott közbe, tiltakozásomat látva. – csak agy sima zuhany. Csak egyszerűen, nagyszerűen. Na? – nézett rám reménykedve.

- Hát… miért is ne? – vigyorodtam el, mire ő a fürdő felé húzott.