3. Fejezet

Ezt a fejezetet Kingának ajánlom, aki mindig tudja, milyen dal illik az alkalmakhoz, és akivel egy élmény moziba menni. <3 Jó olvasást! – Gréti xx

***

A mai napom borzasztónak ígérkezett a két Harry- vel töltött nap után. Hétfő lévén bementem a suliba, az órákra. Végigszenvedtem, és fél háromkor megkönnyebbülve léptem ki a kapun. Elsétáltam a mocimhoz, már épp ültem volna fel, mikor kaptam egy sms-t: Ha látni szeretnéd az újdonsült barátodat, gyere a cukrászdához. – Harry xx

Gondolhatjátok, milyen szélsebesen repesztettem… Hát… amilyen gyorsan csak lehet menni egy robogóval… De az a pillanat, mikor megláttam egy kapucnis srácot a cuki előtt, mindent megért. Rohantam karjaiba, hogy forró csókban egyesüljünk. Mikor szétváltunk, homlokát enyémnek döntötte, és így szólt:

- Rohadt unalmas napom volt nélküled – panaszkodott mosolyogva.

- Az enyém borzasztóbb volt – vágtam rá azonnal.

- Miből gondolod?

- Hm… te mit csináltál ma?

- Próbáltam, és interjúztam.

- Na látod. Én meg az iskolapadot koptattam! – vágtam vissza.

- Nyertél – felelte nevetve, és ujjainkat összekulcsolva húzott be a vendéglőbe.

Rengeteget nevettünk, és sokat megtudtam róla. Például, hogy szereti a gumicukrot, ás a macskákat. Mármint az állatot, nem a musical- t. Erről két dolog is eszembe jutott: az első, hogy egy cica segített abban, hogy összejöjjek vele (jó, ez így hülyén hangzik, de ez van), a második, pedig, hogy én is megőrülök a gumicukorért, és van is nálam egy csomag. Mikor előhúztam a táskámból a Haribo- t, mintha megszűnt volta létezni a világ, kikapta a kezemből, és zacsiját szétszaggatva kezdte el betömni. Nem bírtam megállni röhögés nélkül.

- Persze, nem kell adnod belőle – mondtam sértődést színlelve, de már megint majdnem elnevettem magam.

- Bocsi… Kérsz belőle? – tudakolta teli szájjal.

- Igen. Nem, az nem jó… nekem piros kell!

- Na azt már nem! Ez az utolsó belőle. A piros az enyém! – mondta, és egy pillanatra összenézve csönd keletkezett, majd mintha ugyanarra gondolnánk, egyszerre vetettük rá magunkat a zacskóra. Kisebb barátias dulakodás után hozzám került a szóban forgó piros maci.

- Na! Nem szánsz meg? – kérdezte bociszemekkel.

- Hm… Had gondolkozzam – itt hagytam egy másodperc szünetet. – Nem!

- Legalább felezzük el!

- Hah… na jó! – egyeztem bele, és fogaim közé fogva a medve fejét, hozzá hajoltam. Csak a rend kedvéért, a maci nagyobb része hozzá került csókunk közben. De ez cseppet sem érdekelt. Még vagy fél órát üldögéltünk, majd hazakísért.

- Nem érsz rá még egy kicsit? – kérdezte reménykedve.

- Sajnálom, de van egy nagy project, amit a hétvégén meg kellett volna csinálnom, de ugyebár valaki – és itt megböktem mutatóujjammal a hasát, amitől összerándult –, elvonta a figyelmemet – fejeztem be mondatom, immár csikizve őt.

- Jól van! Jól van! Elég!

- Rendben – hagytam abba kuncogva.

- És mi lenne, ha segítenék ebben a projectben?

- Nem azt mondtad, hogy nem tudsz rajzolni? – kértem számon.

- Azért megpróbálhatom.

- Hm… rendben van, de ígérd meg, hogy nem visszakozol – parancsoltam mosolyogva.

- Ígérem.

- És fogadd meg, hogy nem nyavalyogsz – mondtam ujjamat figyelmeztetően lengetve.

- Megfogadom, csak menjünk már! – mondta és lökdösött az ajtó felé.

Mikor beléptünk, elordibáltam magam, hogy:

- Hahó! Van itthon valaki?

- Van, de ha tovább ordibálsz, süket szakácsotok lesz – lépett ki Claire a konyhából. Lisztesen.

- Oh, oh, oh! Mit sütsz? – kérdeztem izgatottan.

- Brownie- t – felelte mosolyogva. – Amúgy, szia Harry, megölelnélek, de nem akarom össze lisztezni a ruhád.

- Na jó… akkor mi felmentünk.

- Oké. Jó szórakozást – kacsintott.

Én csak nevetve futottam fel a lépcsőn, mögöttem Harry- vel. Beléptünk a szobámba, és én elővettem egy gigantikus méretű vásznat, és sok-sok olajfestéket, majd kiadtam a parancsot:

- Én elmegyek átöltözni, te addig légy szíves vidd ki a teraszra a festéket, és a vásznat, illetve, ha tudod, tedd fel az állványra.

- Oké – felelte, és munkának látott.

Mikor kiléptem a teraszra, láttam, hogy készen van feladataival

-         Ügyes – dicsértem meg, majd munkához láttunk. Terveim már voltak, de azért egy ilyen nagy meló nem kevés időt vesz igénybe. A feladat egy Leonid Afremov munkáihoz hasonló kép (jelen esetben abrosz nagyságú kép) festése volt. Szerelmes hangulatom révén a szerelmi témájú vázlatomat elevenítettük meg. Rengeteget nevettünk, főleg Harry nem létező tehetségén. Nagyon jól éreztem magam. A végeredmény ez lett: 

Elfáradva dőltünk az ágyamra, majd mikor egymásra néztünk, ugyanazt a büszke arckifejezést láttam rajta, amit én is éreztem. A munka gyümölcse. Felkászálódtunk az ágyról, és letotyogtunk a többiekhez, mert mint kiderült, Roxana is hazaért már. Éppen Claire- nek panaszkodott.

- Egész nap az sms- eivel fárasztott. Nem hagy békén.

- Ki? – tudakoltam ásítva. Elfáradtam, na!

- Természetesen Zayn. A drága nem száll le rólam. Szia Harry. Leszel szíves elmagyarázni neki, hogy a múltkori után semmi kedvem a társaságához? – mordult rá Harry- re, mire én elé léptem. Nem akarom, hogy az én barátomat is laposra verje…

- Rox! Ne csinálj hülyeséget. Mindketten tudjuk, hogy te is beleestél. Inkább beszéljétek meg. Biztosan bocsánatot fog kérni – mondtam kedvesen, és végigsimítottam karján.

- Hát… izé… tudod… - kezdte hebegve-habogva.

- Vagy már bocsánatot is kért? – kérdeztem élesen.

Csend.

- Igen… - vallotta be, és láttam rajta, hogy nem bírja sokáig sírás nélkül. A kemény csaj csak álca, nem egyszer kellett már megvigasztaltuk, sokat szokott sírni.

- Hát akkor? Mire vársz, hogy szétkürtölje a világnak, hogy mennyire sajnálja? Mire vársz? – kérdeztem még egyszer, nyomatékosítva mondandómat.

- Nem… nem tudom – felelte már szipogva.

- Hah… gyere ide – öleltem magamhoz. – inkább bocsáss meg neki… - kezdtem bele, de ekkor hangos dudaszó áradt szét a levegőben.

- Mi lehet ez?

- Én tudom – vágta rá Harry. – Roxy, te menj ki a teraszra. Lányok, ti úgyis nézni akarjátok, de kérlek, ne menjetek fel, inkább nézzétek az ablakból. Na mi van, Roxy? Te még itt? Menj! – mondta, és Rox már dobogott is fel, mi pedig szaladtunk az ablakhoz. Kint állt egy sötét alak, egy kocsinak támaszkodva, valami naggyal a kezében. Aztán meghallottuk Rox hangját:

- Te? – és ekkor az alak belépett a lámpafénybe, és megláttuk arcát: Zayn volt az, a valami a kezében, pedig egy rózsacsokor.

De válasz helyett Zayn rákezdett egy dalra. Pár másodperc után rájöttem mi az: a Moments- et énekelte.

A szám végén csak annyit láttunk, hogy Zayn arca elkomorul, és meghallottuk, hogy Roxana szalad le a lépcsőn (Zayn csak azt látta, hogy a lány bemegy, azt nem tudhatta, hogy éppen hozzá siet). Majd Rox kirontott az ajtón, és a fiú nyakába borult.

- Na tessék – eresztettem el a függönyt, hiszen eleget láttunk már –, még egy szerelmes pár a One Direction- ből. Már csak Niall maradt – néztem jelentősség teljesen Claire- re.

- E miatt ne aggódj. Nem sokáig lesz így. Majd én intézkedem – nézett vissza rám magabiztosan, de láttam a szemében a kétkedést.

Vissza értünk Harry- hez és miután túlestünk a „Te tudtál erről?” féle számonkérésen, Beraktunk egy filmet. Az Őrült dilis szerelem- re esett a választás, így sokat nevettünk, főleg mikor a szülők házában összeverekedtek a fiúk… Ám miután lecsukódott a szemem, semmire sem emlékszem.

***

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem, és miután kómásan kinyomtam az idegesítő ricsajt, fel akartam kelni az ágyról, ám valami visszatartott.

Harry keze – állapítottam meg. Na ekkor sok minden lefutott bennem. Legfőképp az, hogy hogyan is került mellém. Aztán beugrott: ő hozott fel este a kanapéról! Jól van… Már kezdtem izgulni, hogy butaságot csináltam. A következő, amire felfigyeltem, az az volt, hogy rajtam a pizsamám van, míg ő félmeztelenül virít. Szóval ő öltöztetett át. De megnyugvásomra magamon éreztem a fehérneműimet. Arcát simogatva próbáltam kelteni, a legcsekélyebb siker nélkül. Megelégelve rámordultam:

- Harold Edward Styles, ha most azonnal nem kelsz fel, megeszem az összes gumicukrot – erre bezzeg azonnal kipattant a szeme.

- Mi? Mivan? Gumicukor?

- Na végre! Szia édes. Jó reggelt. Lassan kelni kéne, mert elkések a suliból. Amúgy köszi, hogy felhoztál este – mondtam, és adtam egy puszit orrára.

- Hm… neked is jó reggelt… – itt ásítás – szívesen… – most nyújtózkodás – mindjárt kelek… – és visszaalvás.

- Nem-nem. Nem aludhatsz tovább! Gyerünk! Kelés! Elkések! – úgy látszik ez nem használ. Hát jó. Ő akarta. Hoztam a vizespoharat, és tartalmát rá zúdítottam.

- Héééé! Ez nem ér! Brrr… - nyávogott, és megrázta vizes loboncát.

- Ez van. Na kelés!

- Gonosz vagy! Most haragszom! – játszotta az agyát.

- Ki engeszteljelek?

- Hát… nem ártana… – mondta, és már ott is termett mellettem, támadásra készen. Ám én nem adom magam ilyen könnyen, így elkezdtem szaladni előle, hangos sikongatások kíséretében. Úgy öt perc után elkapott, én meg ott ültem ölében.

- Nyertél – ismertem be, és cseppet sem érdekelt, hogy veszítettem. Sőt.

- Tanuld meg: én mindig nyerek – suttogta, és megcsókolt.

A reggel további része is érdekesen alakult, értelemszerűen azért, mert elég nehéz úgy fogat mosni és öltözni (!), hogy közben a nyakadat puszilgatják. De végül is, ezen is túl estünk, és már úton voltunk a sulihoz, mivel úgy döntött, elkísér. Közben beszélgetni kezdtünk:

- Végül is mi lett Roxy- val? Hazajött, vagy nálatok aludt?

- Nem tudom… Lehet, hogy nem is jutottak tovább az autónál… - mondta, mire hozzá közelebbi könyökömmel hasba löktem.

- Te is a perverzitásodról vagy híres Gumicukor.

- Gumicukor? – nézett rám furán.

- Miért is ne? Illik hozzád. Ha kapsz tőlem becenevet, akkor az a Gumicukor lesz.

- Jó. De akkor, te meg Cica leszel.

- Cica? – néztem most én rá furán.

- Igen. Olyan kis cuki cicás a mosolyod… - mondta, és közel hajolva nyomott egy puszit az arcomra.

Eközben eléggé előre haladtunk, és már a főúton baktattunk. Megláttam egy újságost, a túloldalt, és megakadt valamin a szemem.

2. Fejezet

Aki eddig olvasta, annak köszi, nagyon aranyosak vagytok. És ha tetszett is, akkor ajánld másoknak is pls… ;) Tudom, hogy eddig kicsit uncsi, de lesz ez még jobb is. A bonyodalom még hátra van. :DD jó olvasást! – Gréti xx

***

- Ezt komolyan gondoltad? Ebben nem jöhetsz! – mordult rám egyszerre Claire és Rox.

- Miért? Szerintem tökéletes – néztem végig magamon. Egy csőnaci, egy fekete magas sarkú, és egy bézs, félvállas lenge póló volt rajtam. – Egyébként is: ti még mindig köntösben vagytok – utaltam arra, hogy ne dirigáljanak, ha még ők sem öltöztek fel.

- De a mi ruhánk már ki van készítve – zárta le a témát Claire.

- Ha be akarsz pasizni, akkor bevállalósabb összeállításra van szükséged – tért vissza az eredeti témára Rox. Rám.

- Egyetértek. Roxy, te menj, sminkeld ki, valami hatásosabbra… mondjuk valami kékesre – adta ki a parancsot Claire. – Én addig keresek ruhát.

Mire visszaértem, ott várt egy kékes, szürkés mintás miniruha, hozzáillő Ruthie Davis cipővel. A ruha nem az enyém, de a cipő igen. És mivel imádom ezt a cipőt, és ment a ruhához, felvettem. És (bár nem szoktam ezt mondani), jól néztem ki. Illett kék szememhez.

Dalma cipője

Dalma ruhája

Felvettem hozzá egy fülit, és pár karkötőt, kezembe kaptam egy kis fekete kézitáskát, majd letopogtam a földszintre. Két barátnőm már várt. Claire- en egy tört fehér, csipkés ruha volt, rózsaszín cipővel, szája ciklámen színben virított. Roxanaban sem csalódtam: fekete, de nem kihívó ruha (hiszen gyűlöli a ribancos csajokat), és egy fekete platformos cipő, szeme füstös.

- A taxi kint vár. Gyere!

- Rendben… itt vagyok.

- Remek. Induljunk.

És már úton is voltunk. Mivel nem kellett címet mondanunk, és fizetnünk sem, így sejtettem, hogy Harry rendelte a taxit. Kiszálltunk, és beléptünk a zenétől dübörgő villába. Egy darabig sétálgattunk, kerestük a helyünket, majd feloldódva táncoltunk és ittunk egy-egy pohár martinit. Nem voltunk olyan vedelősek, én nem szeretem, csak kis mértéken az alkoholt, Rox tud inni rendesen, de most türtőztette magát, Claire meg… hát, ő tudja magáról, hogy gyorsan árt neki az alkohol. Épp táncoltam, mikor valaki megfogta a derekam. Oda kaptam a fejem, és megláttam Harry- t. Éreztem leheletén, hogy ő nem állt meg egy martininál.

- Szia Harry!

- Szia gyönyörűm.

- Gyönyörűm?

- Igen. Hiszen gyönyörű vagy.

- Oh… hát… köszönöm – mondtam, miközben közel húzódott, és megcsókolt. Keze megint lejjebb csúszott, de ezúttal visszahúztam, hiszen részeg, kitudja, mire vetemedik, nem? Hiszen fiúból van…

- Nincs kedved feljönni a szobámba?

- Nincs.

Ezen meghökkent.

- Miért?

- Nem lehet, hogy többet ittál a kelleténél, Styles?

- Hát… nem tudom… az igaz, hogy kissé émelygek…

- Látod? Na gyere! – És kivonszoltam a konyhába. Adtam neki egy pohár vizet, és előkotortam a táskámból egy smile- s tablettát, másnaposság ellen. Miután ezzel megvoltunk, visszamentünk a nappaliba, és táncoltunk, ameddig csak bírtuk.

***

Hajnali három. Már mindenki elment, csak Liam, Danielle, Louis, Eleanor, Niall, Claire, Zayn, Rox, Harry és én voltunk a házban. Épp üvegeztünk. Na igen… másnaposan nem épp a legbiztosabb játék, de a legszórakoztatóbb. Miután ezt is meguntuk, elkezdtünk csak úgy dumálni, és a csapat szépen lassan felszakadozott: párokra. Én és Harry a nappali egyik sarkában ücsörögtünk, a földön. Mi voltunk a legjózanabbak. Az este folyamán még egy martinit ittam, Harry pedig annyira szégyellte magát, amiért le akart fektetni, hogy nem ivott többet. Harry egyszer csak az ölébe húzott.

- Hé! Mi ez kérem? – kérdeztem teátrálisan.

- Semmi, csak szeretném minél közelebb tudni magamhoz a kisasszonyt.

- Vagy úgy. Hát akkor – mondtam, és megcsókoltam, úgy, olyan szenvedélyesen, mint az este folyamán egyszer sem.

- Hm… Bárcsak bármikor megtehetném ezt – mondta vágyakozva.

- Hiszen megteheted. Feltéve, persze ha velem vagy – feleltem játékosan.

- Ez nem igaz. Például, ha sétálunk az Oxford streeten, nem kaphatlak le. Mi van, ha lefotóznak? … nem, ezt nem tehetem, csak azzal a lánnyal, akivel járok – szólt kioktatóan, de tudtam, hogy ez is a szerepjáték része.

- De ezt az akadályt könnyen leküzdhetnénk, nem? – kérdeztem pajkosan.

- Milyen igaz – felelte, maga felé fordított. – Dalma, leszel a barátnőm? – kérdezte szégyenlősen.

Ekkor lefutott bennem a saját magammal folytatott vita, és mikor szemeibe néztem, így válaszoltam:

- A legnagyobb örömmel – tudtam, hogy jól döntöttem. Honnan? Onnan, hogy megkönnyebbültem, és a szívem gyorsabban kezdett verni.

Olyan boldogsággal csókolt meg, hogy azt hittem, szétrobban az örömtől. Miután szétváltak ajkaink, belenéztem szemébe. A szembe, amely ugyanolyan zöld volt, mint a parkbéli cicáé, a szembe, amely segített választani.

El sem hiszem, hogy ilyen könnyen beadtam a derekam. Hiszen még nincs 48 órája, hogy megismertem! Mi van velem? Olyan dolgokra vesz rá ez a fiú, amiről eddig álmodni sem mertem. Eddig én voltam a csöndes, komoly, segítőkész, szerény Dalma, és most nem ismerek magamra. De ettől függetlenül sosem voltam ilyen boldog. Ilyen teljes.

Fél ötkor elindultunk körbe a házon, felkeresni lakótársaim. Liam és Danielle jól el voltak foglalva egymással, Louis és Eleanor aludtak, a lány pasija ölébe tett fejjel. Niall és Claire egymás száján csüngtek, de hosszas búcsúzkodás után sikerült felkarolnom barátnőm. Roxyval már nehezebb dolgom volt.

Roxy épp Zayn- t oltotta, elég dühösen, de nem hangosan, gondolom nem akarta, hogy más is meghallja. Mikor beléptünk a szobába, észre vettük, hogy Zayn a hátát fájlalja. És a kezét, és a lábát… Hm…

- Rox! Nem akarsz mondani valamit? – kérdeztem felháborodottan.

- Nem, Mehetünk – felelte közönyösen.

- Ugye nem verted meg szegényt? – kérdeztem, és láttam a szemem sarkából, hogy Harry élvezi a helyzetet. Konkrétan meg akart pukkadni a röhögéstől.

- Megérdemelte – mondta egyszerűen, és egy vállrántással hozzánk lépett.

- Hah… jól van, a taxi kint vár, Harry kérlek, ültesd be a lányokat, addig én beszélek Zaynnel – miután kimentek, Zayn mellé ültem az ágyra. – Sajnálom, Roxana néha kicsit… forrófejű tud lenni.

- Nem az ő hibája. Az enyém. Túlságosan nyomultam.

- Tetszik neked?

- De még hogy! Hiszen nézz csak rám! Megvert! Elintézett! Még egy ilyen lányt nem találok sehol – mondta vigyorogva, és én eközben felmértem a kárt. Jól van… nyolc napon belül gyógyuló sérülések… minden fog megvan… csak néhány véraláfutás… sehol egy monokli… Úgy tűnik Roxananak is tetszik Zayn.

- Szerinted, van nála esélyem? – kérdezte, mintha a gondolataimban olvasna.

- Határozottan. Hiszen nézz csak magadra! Fel tudtál kelni a földről! Nem hagyott volna ilyen jó állapotban, ha nem lenne belédesve.

Ezen elgondolkodott.

- Hát jó. Köszi. Sokat segítettél – állt fel, én pedig követtem a példáját.

1. Fejezet

Reggel nagyon nehezen keltem, a szemem mintha pillanat ragasztóval ragasztották volna le. Csukott szemmel vánszorogtam a fürdő felé. Rossz ötletnek bizonyult. Egy nagy csattanással kenődtem fel a fürdőszoba ajtóra. Ettől aztán felébredtem. Elmentem elintézni a reggeli dolgaimat: letusoltam, hajat, arcot, és fogat mostam. A sminkem abból állt, hogy a szemem tussal cicásra húztam, szempillám spirállal pödörtem nagyra, és egy vérvörös rúzst kentem ajkaimra. Imádtam ezt a színt, jól ment a hajam lángvörös árnyalatához. Mikor ezzel végeztem, kisétáltam a gardróbomhoz, és belebújtam egy nagyon szűk farmerba, és egy fehér ingbe, majd felkaptam egy piros pulcsit. Ma ilyen pirosos napom van. Nyakamba egy hosszú láncot dobtam, fülembe egy pici gömb alakú barna fülbevalót, és végül megkoronáztam az egészet egy gyönyörű cipővel. A gardróbom egyszerű volt: farmer, melegítő, póló, néhány fehér blúz, és kötött kardigánok. Semmi különös. Azonban a cipős szekrényem már más tészta. Imádom a cipőket. Körülbelül 20 pár van belőlük.

Miután felvettem a barna táskám és kiléptem a házból, a Vespám felé vettem az irányt. Út közben vettem egy kávét a Starbucks-ban, majd besétáltam a galériába. Köszöntem Jessnek, a recepciósnak, majd az iroda felé vettem az irányt. Ma kapom a fizetésem, amit egyből a bankba utalok, had gyarapodjon csak a külön az adományokra fenntartott számlám. Ugyanis adakozásra adtam a fejem. Nincs annál jobb, mintha mosolyt tudsz csalni mások arcára. Miután kijöttem az irodából, kintről hangos kiáltásokat hallottam. Nem lepődtem meg rajta, hiszen London belvárosában vagyunk, könyörgöm! Az első pár hónapban még én is futkorásztam a hírességek után, de hamar meguntam…

És mivel nem akartam vergődni a tömegben, a saját emeltemre mentem. Szeretem nézni a látogatókat, anélkül, hogy ők tudnák én, ki vagyok. Bár most még csak nem is reménykedtem nézelődőkben, hiszen még csak negyed kilenc volt. Viszont amikor beléptem, egy magas, göndör hajú srácot láttam, a kedvenc festményem előtt időzve. Lassan mellé sétáltam, de úgy, hogy egy picit mögötte legyek. Így én se láttam az ő arcát, és ő sem az enyémet. Úgy két percig álltunk egymás mellett, mikor megszólalt:

- Én nem tudok ilyet festeni. Igazából semmit sem tudok rajzolni.

Hallgattam. Erre nem tudtam mit mondani. De kíváncsi lettem. A fiú innen oldalról, akármennyire is eltakarta bongyor haja, meglehetősen helyesnek tűnt. És szimpatikusnak. Nem tudtam megállni, hogy megkérdezzem:

- Szerinted milyen ember festhette?

- Nem tudom – lépett közelebb, hogy elolvashassa a nevemet. Mikor visszalépett, kissé meghökkenve mondta, hogy női művészről van szó.

- És ez miért fura?

- Nem tudom… csak meglepődtem.

- De még mindig nem válaszoltál. Milyen ember lehet?

- Különleges. És kedves. A kép csupa energia, vidámság. Milyen stílus ez?

- Impresszionista – válaszoltam.

- Hmm… Tetszik…

- És jóban lennél a készítőjével?

- Igen. Bár nem tudom… Kép alapján megállapítani, hogy ki milyen ember?

- Persze. Nincs ebben semmi fura. Kint is sorakoznak lányok tucatjai. Bizonyára színészt, vagy énekest láttak. Az ember őket sem ismeri, mégis meg vannak róla győződve, hogy szimpatikusak.

- Igazad lehet – itt gondolkodott egy darabig. – Jóban lennék vele. Nagyon is. Sőt, lehet, hogy randira hívnám.

- Tényleg? – kérdeztem megszeppenve.

- Igen. Lehet, hogy utána nézek ennek a Dalma Smith- nek – igen, Kovács Dalmának hívnak –, hátha ráakadok.

- Nem kell annyit nyomoznod, én lebonyolítom neked a találkát – mondtam, és tudtam, hogy óriási hülyeséget csinálok. Hogy miért? Mert ez nem én vagyok! Nem az a szerény csendes lány… De ez a fiú, bár még nem láttam az arcát, furcsa hatással van rám.

- Ez komoly? – kérdezte immár felém fordulva.

- P-persze – mondtam megrettenve, mikor belenéztem zöldes szemeibe. Majd felocsúdtam, és szerencsémre csak egy gondolatnyi időt hagytam magamnak a csodálatra, és folytattam. – Elmegyek veled randizni, ha még mindig akarod.

Itt szünet. Kezdett kínos lenni, és egyik lábamról a másikra álltam. Ez kizökkentette a gondolat menetéből.

- Te? – kérdezte, de nem bántóan, hanem megkönnyebbülve.

- Ühüm – válaszoltam értelmesen.

- Persze, hogy még mindig akarom!

És ekkor leesett. Túlságosan el voltam foglalva szemével, és nem vettem észre, kivel is társalgom.

- Te?! – kérdeztem most én, kicsit hangosabban a kelleténél.

Most idegesen lehajtotta fejét, és elmormolt valami szitok félét.

- Jajj, ne csináld már! Ez nem gond! Legalábbis nekem… És előbb, vagy utóbb megtudtam volna. De inkább előbb. Például most: a nevem Dalma Smith, ahogyan olvashattad is – utaltam a festmény alatti kis réztáblácskára. – És a tiéd?

- Az enyém Harry Styles, ahogy láthattad, és hallhattad.

- Remek! Ezzel meg is volnánk. Jól gondolom, hogy rád várnak odakint?

- Igen – felelte keserűen.

- Ne izgulj, van másik kijárat. Amolyan üzemi, dolgozói ajtó, de velem kijöhetsz ott.

- Kösz – mondta bűbájosan.

Miután kiértünk, elmentünk egy nevenincs cukrászdába, ami elvileg Harry törzshelye. Azért jár ide, mert szinte senki sem tud a létezéséről. Persze, ha valakinek a tudtára jutna, hogy ide jár Őnagysága, máris elvesztené nevenincsségét. Már ha létezik ilyen szó…

Sokat beszélgettünk, és kezdett egyre szimpibb lenni. Ez baj. Nem volt betervezve egy pasi az utazásba. Pláne nem egy világhírű, bazi helyes, rohadt vonzó pasi. A cukrászda után elmentünk egy kis játszótérre, melyen talán tíz éve nem járt gyerek. A padok korhadtak, a fű elhanyagolt, a hinták közül az egyik le van szakadva. De nekem mégis ez az egyik kedvenc helyem. Itt mindig csönd van, értelem szerűen azért, mert ilyen lepukkant. Miután kibeszélgettük magunkat, és telefonszámot cseréltünk, meg persze bekövettük egymást twitteren, hazakísért. Olyan édes!

- Kösz a mai napot! Nagyon jól éreztem magam. Megismételhetnénk valamikor, ha ráérsz. Tudom, hogy elfoglalt vagy, próbák, meg koncertek, meg dedikálások, meg… meg interjúk… - kezdtem egyre jobban zavarba lenni, amint ezt soroltam, mert rádöbbentem: semmi esélyen még egy ilyen fantasztikus délelőttre. Ám mikor az interjús részhez értem, belém fojtotta a szót egy csókkal.

Nem tudom leírni azt az érzést. Életem legjobb csókja volt. Lassú csóknak indult, egymásra hangolva játszottak ajkaink, karjával körül ölelte derekam, én a kezeim a tarkójára helyeztem. De mikor nyelve utat nyitott ajkaim között, egyre jobban gyorsultunk, kezei a fenekemre csúsztak, az én ujjaim, pedig hajába túrtak, göndör tincseivel játszadozva. Mikor levegő hiány miatt szétrebbentünk, éreztem, ahogy arcom elönti a forróság.

- Khmm… Szóval… Köszi a sütit… meg… mindent… – mondtam vágytól remegő hangon.

- Igen… én is… hát… majd hívlak… – mondta zavartan, és sarkon fordult.

Beléptem az ajtón, és lecsusszantam a tövébe.

- Dalma, te vagy az? – kérdezte Claire.

- Nem. Egy betörő vagyok, akinek kulcsa van a házhoz – kiáltottam ironikusan.

- Jól van, na! Nem kell leszedni a fejem… De mi van veled? Baj van? – kérdezte aggódva, ugyanis időközben kiért hozzám, az előszobába.

- Igen. Baj van. Beleestem Harry Styles- ba.

- Ó. Hát… ez azért nem akkora baj – mondta értetlenül –, hiszen eddig is szeretted a One Direction- t, és az igazság az, hogy Harry- be lányok milliói zúgtak már bele.

- Nem úgy! Igazából! – mondtam felháborodottan. – Én az egész délelőttömet vele töltöttem.

Erre nem tudott mit felelni, így inkább hallgatott. Nem bírtam tovább a csendet, így felkászálódtam, és felmentem a szobámba. Átöltöztem egy lenge pólóba, egy forró naciba, hajamat felkötöttem, majd lábamra Converse- t húztam. Felkaptam a rajzos táskámat, benne töménytelen mennyiségű ceruzával, és szénnel, majd a mappámat is, melyben a lapok, és a rajztáblám foglaltak helyet.

Lerobogtam a lépcsőn, és Claire- t még mindig az ajtóval szemben találtam, töprengő arckifejezést öltve.

- Mi a baj?

- Semmi. Csak nem értem, hogy miért gond, ha beleestél Harry- be.

- Azért, mert nincs hely az életemben egy srácnak. Így is elég elfoglalt vagyok, ott az iskola, meg a kiállítás, és nem sokára cserélni kell a tárlatot, ha meg akarjuk tartani a kiállítás sikerességét, így még jobban kell hajtanom. Ráadásul, ha egy világhírű fiú barátnője lennék, nem csak hogy utálnának, de még azt is terjesztenék, hogy csak a karrieremhez használom fel. De persze, ha kiderül, hogy már befutottam, mielőtt megismertem Harry- t, akkor leakadnának rólam egy darabig, és talán a népszerűsége is nőne a képeimnek, viszont ha esetleg szakítanánk, akkor meg mindenki megutálná a műveimet, és ezzel lapátra tenném az egész életemet, mindent, amiért küzdöttem – fejeztem be monológomat.

- Hát te hülye vagy – felelte nemes egyszerűséggel. – Még nem is jártok, de már azon rágódsz, hogy mi lesz, ha szakítotok. Te, aki mindig lendületes vagy, és a kitartásod törhetetlen, pont te adod fel, mielőtt még elkezdődhetne? Nagyot csalódnék, ha ezt tennéd – mondta szelíden, majd elsétált.

Elbizonytalanodva sétáltam el a közeli parkba, majd lekucorodtam a frissen nyírt fűbe, és rajzolni kezdtem. A fákat, egy nénit, aki a padon ülve nézelődött, egy kisgyermeket, aki a fűben üldögélve keresgélt négylevelű lóhere után. Aztán megakadt a szemem egy kiscicán. Le akartam rajzolni, de nem engedte, mert szorosan hozzám bújva dorombolt. Miközben dörgölőzött, szabadjára engedtem a képzeletem. Arra gondoltam, mi lenne, ha összejönnék Harry- vel. Eljutottam odáig, hogy, ha így alakulna, szó nélkül belemennék. Na de ott a „ha összejönnék”. Lehet, hogy Harry- nek nincsenek ilyen tervei. Aztán eszembe jutott, mennyire zavarban volt a csók után. Meg hát persze, ez hogy nem jutott eszembe: megcsókolt! És ha megcsókolt, az még nem jelenti, hogy járni is akar velem, de legalább tetszem neki. Ez is valami.

Mikor a magabiztosságom a tetőfokára hágott, a cica rám nézett, nagy, okos szemeivel, és mintha mosolygott volna. Fura. Lehet… hogy megőrültem? Na mindegy…

Hazabattyogtam, köszöntem Claire- nek, és Roxananak, majd elmentem letusolni. Felvettem a pizsim, majd bekucorodtam Roxana mellé a pléd alá, és néztem velük a Spongya Bob maratont. Úgy tizenegy fele kikapcsoltuk, és eldöntöttük, hogy beszélgetünk. Persze ez az egész arra volt jó, hogy Roxana az én számból is hallja a Harry féle történetet. Miután befejeztem, éreznem, ahogy elpirulok. Roxy kíméletlenül közölte velem, hogy agyonver, ha kihagyom ezt  az alkalmat. Na igen. Miközben Claire boltkóros, addig Roxy egy verekedős, bőrdzsekis, belevaló lány, óriási Chopperrel felszerelve.

Elalvás előtt még végiggondoltam az aznapi eseményeket, majd arra jutottam, hogy alszom rá egyet. Így is tettem, és másnap sokkal derűsebben láttam a világot.

Hála egy smsnek, amit a drága Harry küldött: Lenne ma este kedved találkozni? Átjöhetnél, a fiúkkal egy kisebb bulit tartunk, nem leszünk sokan, csak mi, pár haver, és Liam, meg Louis barátnője. Arra gondoltam, te is jöhetnél… és hozz Niallnek meg Zaynnek is valami lányt :D – Harry xx

Prológus

Kedves olvasók! Most jön egy sor lelkizés, aki gondolja nyugodtan ugorhat az első fejezethez, én azonban ajánlom, hogy elolvassátok, mivel sokat megtudhattok a főszereplőről. A nevem Gréti. Többet nem kell rólam tudnotok, mert ez nem rólam szól. Mindig is szerettem volna írni egy saját blogot, de féltem, hogy senkinek sem fog tetszeni… Aztán végig gondoltam… Mi bajom lehetne belőle? Egy próbát megér! Így aztán arra gondoltam, írok egy történetet a kedvenc bandámról, és egy lányról, aki valóra váltja az álmaimat. Ez a bizonyos lány a főszereplő. Sok bloggerrel ellentétben, nem magamról mintáztam. Nem is hasonlít rám külsőleg, belsőleg meg aztán végképp nem, mivel ő a végletekig türelmes, azonban én igen forrófejű vagyok, főleg, ha azt bántják, aki közel áll hozzám. A vágyainkkal kapcsolatban azonban más a helyzet. Ugyan az a célunk az élet játékában: művésznek lenni. Az átlag tini lányok énekesek, színésznők, esetleg táncosok akarnak lenni. Én másra vágyom. Abból szeretnék élni, hogy csak leülök, és rajzolom a körülöttem lévő világot.

Na de most legyen elég belőlem, jöjjön a történet. A főszereplő egy magyar lány, aki egy művészeti középiskola végzőse. Ez a lány lehetőséget kap arra, hogy tanulmányait Londonban fejlessze, ezáltal ugródeszkát kínálva neki a siker felé. Ez a lány szorgalmas, célratörő, de nem tipor el senkit, aki az útjába kerül, csak azért, hogy ő ezzel feljebb jusson. Sőt! Ez a lány hozzásegíti az embereket ahhoz, amit el szeretnének érni. Ezt a lányt Dalmának hívják. Dalmát sokat piszkálták az általánosban a neve miatt. Méghozzá Dalmatának… Nem a legszerencsésebb becenév… De a sok piszkálódás, és nem épp szerencsésnek mondható gyerekkora, amit minden egyes nap megkeserített a családja nem épp fényesnek mondható anyagi helyzete, megedzette. Erős lett, kitartó, szorgalmas, ám kedves azokhoz, akik nem bántották. Aztán kiderült, hogy ösztöndíjat nyert egy egész évre a külföldi testvériskolához, és persze kapva kapott az alkalmon. Mikor kikerült Londonba, azt csinálta, amit mindenki: részt vett a kötelező kurzuson. Ám az első félévet lezáró kiállításra bekeveredett egy műkritikus, és a másnapi lapban magasztalón dicsérte Dalma munkáját, és ígéretes jövőt vázolt sikerre, elismerésre éhes szemei elé. Ezután jött egy levél az egyik legjobb hírű Londoni galériától. Egy egész kiállítótermet ajánlottak neki az újonnan felfedezettek szárnyában. Dalma a fellegekben járt, rózsaszín köd borította agyát, de mindig is reálisan gondolkodott, ezáltal nem bízta el magát. Egy hónap sem telt el, és abból az egy picike teremből, egy egész emelet keletkezett. Dalma befutott, sikeres, híres lett. A legelső képének ára, melyet eladott, és amelytől oly nehezen vált el, tizenötezer font volt. Két legjobb barátnőjével kivettek egy lakást, nem kellett kollégiumban lakniuk, ugyanis két bajtársa is külföldi volt. Claire az Egyesült Államokból jött, Roxy pedig Kanadai. A két csaj teljesen különbözőek, mégis tök jól elvannak együtt. Minden jól megy, Dalma boldog, és sikeres. Van pénze, igaz barátai, és Londonban van. Mindene megvan, amire gyermekként mindig is vágyott.

Ám ekkor betoppan az életébe valaki, aki szintúgy megvan elégedve az életével. Híres, lányok milliói rajonganak érte. De mikor találkoznak, nem értik: hogy élhettek eddig egymás nélkül? Hogyan lehetett teljes az életük? De ez a kapcsolat tele van akadályokkal, a szerelmük útja göröngyös. Viszont, hogy mindenki értse a történet folytatását, kezdjük az elejétől, attól a naptól, mikor a két főhősünk találkozik.