16. Fejezet

Kedves olvasók! Itt az újabb fejezet. És egy kis reklám... ugyanis nem tudom magamban tartani. ha egyszer megszáll az ihlet, nem tudom kiverni a fejemből, le kell írnom, és még jobb érzés, ha meg is oszthatom veletek. Szóval egy szó mint száz, itt az új blogom. De nincs több beszéd, olvassátok nyugodtan. xx Gréti

Reggel felkeltem, mert a nap lapos fénye kegyetlenül besütött az ablakon, egyenesen a szemembe. Megdörzsöltem a szemem, majd felpillantottam az órára, ami hetet mutatott. Oldalra fordultam, és ott feküdt mellettem Harry. Olyan aranyos tud lenni! A göndör hajával, lebiggyesztett ajkával, ártatlan arcával olyan, mint egy angyalka. Értem mit is szeretnek benne annyira az emberek. És ahogy erre gondoltam, hirtelen elfogott a bűntudat. Itt vagyok egy ágyban Harry Styles- szal (nyomatékosítom: Harry Styles), és teljesen természetesnek veszem. Pedig ott van neki az a sok rajongó, akik imádják. Biztos vannak köztük szebbek, okosabbak, meg kitudja még miben jobbak, de ő velem van. És azt hiszem ez így van jól. Legalábbis én sosem éreztem helytelennek semmit, amíg vele voltam. Úgy értem, minden érintés, úgy… a helyén volt. Nem tudom magam mással elképzelni. Egyszerűen irreálisnak tűnik. Ez persze csak én vagyok, de valahogy az is furcsa lenne a szememben, ha ő mással lenne, mert… mert csak. Nem tudom magam túl jól kifejezni, ez igaz, de ha egyszer ezt váltja ki belőlem? És nem, nem vagyok féltékeny. Egyszer sem voltam az, amióta csak járunk. Annak kéne lennem? Minden bizonnyal, de… nem megy. Túlságosan megbízom benne.

Valahol itt tartottam fejben, mikor megrebegtette pilláit, és nyögött, mire csak visszafojtottam egy kuncogást. Kinyitotta szemét, és ott kész voltam. Jézusisten! Hogy a fenébe lehet valakinek ilyen szép szeme?!

- Ha legközelebb korán kelsz, ébressz fel nyugodtan – mosolygott rám kedvesen, miközben rekedtesen beszélt, és alig bírta felemelni egy kicsit a fejét.

- Hogyan? Mondjuk így? – kérdeztem, és közelhajoltam, majd egy apró puszit nyomtam a szája sarkába.

- Ne. Inkább így – húzott magához, és szenvedélyesen megcsókolt.

- Jól van, gyere, készülődjünk. Elvileg ma találkozol valami haveroddal, nem? – toltam el magamtól pár másodperc múlva, és felpattantam.

- De, igen – nyöszörgött.

Kimentem a fürdőbe, megmosakodtam, felkaptam a váltócuccot, amit tegnap a táskámba tömtem. Egy farmer, és egy fehér póló, meg a tegnapi csizmám. Mikor a párom is elkészült, indulásra készen a bejárati ajtónál vártam, amíg a kocsikulcsot kereste. Meglett, feltéptük az ajtót. Kint, a ház előtt találkoztunk Liam- mel, aki egy szatyrot cipelt, és úgy tűnik korábban kelt, mint mi, és elment bevásárolni, ami hozzáteszem igencsak ráfért már a srácok hűtőjére.

- Sziasztok.

- Hi, Caesar! – kiáltottam, és fellendítettem a kezem.

- Hát ennek meg mi baja? – kérdezte röhögve barátomat.

- Áhh, csak tegnap a vacsi után – és a folytatás után, tettem hozzá magamban mosolyogva – Monty Python estét rendeztünk, és megnéztük a Gyaloggaloppot, és… és a Brian életét.

- Óóó, így már értem – bólogatott a másik, de a szeme sarkában árnyékot láttam, és lecsaptam.

- Minden rendben? – kérdeztem komolyan.

- Persze! – felelte, és én majdnem el is hittem. Majdnem.

- Rendben Payne. Te akartad. Mit csinálsz ma? – kérdeztem lerázhatatlanul, mire felsóhajtott, és elmotyogott egy „hát nem azt, amit terveztem”- et, majd odafordult hozzám, és válaszolta:

- Amit őfelsége parancsol! – vigyorgott.

- Remek. Akkor, viszlát édes – fordultam oldalra, ahol a pasim csak mosolyogva, büszkén nézett rám, és mikor odahajoltam hozzá, és nyomtam egy puszit arcára, oda súgta nekem:

- Köszi, hogy segítesz neki. Pont rád van szüksége.

Ezután Liam bevitte a szatyrot, majd kiszaladt, beültünk a kocsijába, és elindultunk a városba. Hideg volt, így sétálni nem mehettünk, úgyhogy beültünk egy kávézóba. Rendeltünk egy kávét neki, és egy narancslevet nekem, aztán dumálni kezdtünk.

- Szóval. Hogyhogy ilyen korán keltél? – kezdtem a faggatózást aranyosan mosolyogva.

- Hahh… most, hogy eljöttem veled reggelizni, őszintének is kell lennem?

- Igen. És most hogy említed a reggelit, ha kihozzák a kávét, rendeljünk valami péksütit is. Éhes lettem. Na, de mi volt a hajnali ébredés tárgya?

Egy percig csak nézett rám, aztán megrázta a fejét, és elkezdte.

- Nem keltem korán. Ugyanis nem is tudtam elaludni. Már napok óta alig alszom.

Én is néztem rá egy percig, nem tudtam, hogy meddig mehetek el. Lehetek követelődző? Kérdezzek meg mindent, amit szeretnék, gátlások nélkül, vagy még nem ismerjük eléggé egymást ehhez?

- Khm… itt vagy? – kérdezi.

- Igen, csak… nem tudom mennyire kérdezhetek sokat. Meddig mehetek el.

- Nos… mondtam, hogy én őszinte leszek, és ezt nem csak úgy mondtam. Kérdezz, válaszolok – mondta olyan, már minden mindegy arccal, mintha el se hinné, hogy ezt mondja nekem.

- Oké. Hát… gondolom Dani miatt nem aludtál – mondtam, bár a végére mintha kérdés lett volna belőle.

- Igen. Eléggé ki vagyok azóta, hogy… azóta.

- De, miért is szakítottatok? – és innentől már bátran kérdeztem. Elmondta, hogy mennyire megromlott a kapcsolatuk, amiért alig látták egymást, és hogy már nem volt ugyanaz, és hogy régebben minden jobb volt…

- Ugyan már! Semmi sem volt jobb! – szóltam rá. – Az emberek képesek elfelejteni a részleteket, és az idő mindent megszépít, így ha semmi sem változik, akkor is elégedetlenek. Nyilván megváltozott a kapcsolatotok, mert a kapcsolatok, és nem csak a párkapcsolatok, minden egyes másodpercben, minden kimondott szó után változnak. Csak kezelni kell tudni őket. Szóval lehet, hogy változtatok, de nem biztos, hogy rossz irányba, csak elmérgesedett a helyzet. Egy biztos: szeretitek egymást. Te szereted, ez látszik rajtad. Vele, pedig voltam pár hete teázni, és ugyanúgy ki van borulva. Nem akarom elkiabálni, nem azt mondom, hogy ha elé állnál, a karodba vetné magát, de az száz százalék, hogy megviselte a szakítás.

- Azt hiszem, igazad van. Hiszen, te eddig csak Harry barátnője voltál, de már több vagy. A barátom is. Azt hiszem – mosolygott félénken a változásokra utalva.

- Igen, én is azt hiszem – válaszoltam belebokszolva a hasába. És igen, igaza lehet. Tényleg már nem csak Harry haverja, és Dan pasija az én szememben sem. Barátok lettünk. Pedig csak úgy másfél órája jöttünk ide.

- Meg, az is nagyon bántotta, ahogy pár rajongó kezelte, és mindig felnézett rád, hogy téged nem is érdekel – zökkentett ki szentimentális gondolataimból.

- Tessék?

- Neked nem irogatnak twitteren?

- Hát, az az igazság, nem is igazán voltam twitteren, mióta nyáron az Unicef- fel vándoroltam – ismertem be, miközben előszedtem a telefonom, és feljelentkeztem az oldalra. Huhh… jelentősen megnőtt a követőim száma, egy rakat privát üzit kaptam, és egyebek.

Az egész éjszakámat ezek olvasásával töltöttem.

***

Éppen dühösen kilibbentem a szupermarket ajtaján, kezemben több száz zacskóval, mikor megszólalt a zsebemben a telefonom, amit kapkodva felvettem.

- Haló, ki az, mit akar?

- Én is szeretlek.

- Oh, szia szívem. Bocsi, csak rossz kedvem van.

- Ezt majd még megbeszéljük, és felvidítalak, de előbb kérdezek valamit: hol akarunk karácsonyozni?

- Öhm. Ez most honnan jött? Mármint még nem gondolkodtam ezen, még több mint egy hónap van szentestéig.

- Igen, de anya már belendült – és itt még magyarázott tovább, de én nem hallottam miről. Lefagytam, mikor kimondta az anya szót. Olyan rutinos szeretettel, és figyelmességgel, amitől görcsbe rándult a gyomrom.

Ő a legfontosabb nő Harry életében. Mi van, ha nem fog kedvelni? Akkor aztán örökre eláshatom magam…

- … ugye? – mi? Mit mondott?

- Jaja, igen. Persze – vágtam rá.

- Ooooké. Akkor este beugrom, hogy megbeszéljük, mert hallom, hogy el vagy foglalva és nem tudsz figyelni.

- Rendben. Várlak.

- Szeretlek.

- Én is.

Visszasüllyesztettem zsebembe a telefonom, és a buszmegállóba battyogtam. A jármű nem sokkal később megérkezett, és húsz perc elteltével otthon voltam. A konyhapultra tett szatyrokat pakoltam ki, mikor jöttek a lányok. Beszélgettünk pár szót, de éppen indultak, szóval tényleg csak pár szót.

- Hova is mentek? – tudakoltam rosszat sejtve.

- Vásárolni – vigyorgott a szőke.

- Oh… értem – próbáltam mosolyogni, és gondtalannak tűnni, de korántsem voltam az.

- És te? Mit tervezel mára? – kérdezett Roxy.

- Hát… gondoltam veletek leszek itthon, és megnézünk egy filmet, de akkor… - kezdtem bele, de félbe hagytam, mert nem tudtam, hogy mi van „akkor”.

- Jajj, bocsi, nem tudtam! – sajnálkozott Claire.

Én csak néztem. Semmi. Tényleg semmi. Egy szó se arról, hogy esetleg mehetnék velük vásárolni, vagy hogy mégis itthon maradnak velem. Kínos csönd.

- Hát akkor megyünk. Szia Dalma – köszönt el Rox. De én nem válaszoltam. Betelt a pohár.

Valahol a hall körül járhattak, mikor utánuk kiáltottam.

- Hé! Ne menjetek el! Roxana, C, beszélni akarok veletek – magyaráztam hevesen, mire értetlenkedve visszatolattak a konyhába.

- Miről? – kérdezték döbbenten egyszerre.

- Rólunk. A barátságunkról.

- Tessék? – értetlenkedett Roxy, Claire pedig csak szomorúan nézett. Azt hiszem, ő felfogta, mire gondolok…

- Jól hallottad. Arról szeretnék beszélni veletek, hogy dühös, és szomorú vagyok, amiért nem foglalkoztok velem. Hetek óta, mintha nem is léteznék. Rosszul esik, hogy nem hívtok magatokkal vásárolni, rosszul esik, hogy nem segítetek a háztartásban, rosszul esik, hogy nem kérdezitek meg hogy vagyok, milyen volt a napom. Rosszul esik, hogy nem veszitek észre, hogy szépen lassan elsüllyedek, de az esik a legrosszabbul, hogy nem vagytok ott, hogy kimentsetek. Fogalmatok sincs róla, min mentem keresztül az utolsó hónapban. És nem is érdekel titeket…

- Dehogyis nem érdekel… – szakított félbe kedvesen C, de én letorkoltam.

- Akkor miért nem mutatjátok? Nem kérdezitek, és nem is veszitek észre, hogy karikásak a szemeim, és hogy hat kilót fogytam. Rohadtul leszartok! – szakadt ki belőlem. Csak csendben álltak, aztán Rox szárazan megjegyezte, hogy jobb lenne, ha leülnénk. Támogattam az ötletet, mert az idegességtől úgy remegett a lábam, hogy alig tudtam megállni. Beviharzottam a nappaliba, és ledobtam magam a fotelba. Ott csak egy hely van, így nem tudnak mellém ülni. Ők is bejöttek utánam, leültek velem szembe, és kibontották a sálaikat, levették a kabátokat, ezzel mutatva, hogy készen állnak egy hosszú beszélgetésre. Roxana a dohányzóasztalt fixírozta, míg C olyan „hogyhogy nem vettem eddig észre” fejjel nézett végig, kezdve a beesett arcomtól, az övemig, ami két lyukkal beljebb volt beakasztva, mint általában. Hitetlenkedve megráztam a fejem. Nem tudom mit nem hittem el. Talán a reakciójukat. Talán ezt az egész helyzetet. Belekezdtem a mondandómba.

- Az én hibám is. Nem mondtam magamtól. De nem akartam panaszkodni, ti is tudjátok, hogy nem vagyok olyan. Egyébként senki sem tud semmit, csak Harry, anyu, és Liam. – értetlen tekinteteket kapok az utolsó személyért. – Hogy Liam miért tud mindent? Mert neki is gondjai vannak. Kellett neki valaki, aki meghallgatja, és nekem is kellett valaki. És ő ott volt. Míg ti nem – suttogtam a végét.

- Hahh… ezt nem hiszem el. Mindent elrontottunk, és félreértettünk – temette arcát kezébe Claire. Felnézett és folytatta – azt hittük, nincs ránk szükséged. Mindig mással voltál. Harry- vel, meg az újságíró barátnőddel… Meg úgy tűnik Liam- mel. És nem mondtál te se nekünk semmit. Úgy éreztük, nem keresel minket, bár visszagondolva, mindig itt voltál, mikor hazajöttünk, mindig megkérdezted, hogy vagyunk, meg hogy kérünk- e teát, vagy valami kaját. Próbáltál dumálni velünk. És igazad van – nézett körül. – minden ragyog, és azt hiszem három hete porszívóztam utoljára – rosszallóan csücsörít, és szerintem most magát ostorozza a takarítása hiányáért. Igen, ez Claire. A rend mindenek felett!

- És… most, hogy tudjuk, mit érzel… hát… izé… khm… sajnáljuk – facsarta ki magából nehezen a tetovált lakótársam. Hm, nehéz szülés volt.

- Nagyon – helyeselt a szőke bólogatva.

- És mit is kéne tudnunk? – kérdezte bocsánatkérő mosollyal Roxana.

Sóhajtottam egyet. Ez épp elég az én vaj szívemnek a megbocsátáshoz. Belekezdtem.

- Nos. Ott kezdődött, hogy csődbe mentem – már itt elkerekedett a szemük. –, de Harry segített állást találni, és eladtam a Vespám, így maradhattam, és nem kellett hazaköltöznöm. Aztán a munkahelyemen nagyon nehéz volt beilleszkedni, eleinte mindenki utált. És ti ezalatt elfoglaltátok magatokat, éppen annyira, hogy ne tűnjön fel. Roxy, te a világ másik felén varrattad magad, te C, a kollekcióddal foglalatoskodtál. Harry sem volt itt, állandóan dolgozott, így csak Gwenny maradt. De aztán kiderült, hogy elköltözik. Hát igen, valahol itt telt be a pohár. Még aznap, mikor ez kiderült, a barátommal vacsoráztam, és másnap, náluk találkoztam Liam- mel. Elmentünk reggelizni, csomót dumáltunk. Ez úgy egy hete volt. Ő hívta fel a figyelmem a twitter- re, amit már június óta nem néztem. És – sóhaj – itt kezdődtek a bajok. Egy idegbeteg, pszichopata directioner nem épp kedves üzeneteket írt ott nekem – itt nyeltem egyet. – minden-egyes-nap – tagoltam.

- Jézusom! És ezt Styles tudja? – kérdezett Rox. Rátapintott a lényegre.

- Neeeem igazán – vallottam be. – Csak magát ostorozná, és feleslegesen aggódna.

- Tessék? Már hogy aggódna „feleslegesen”?! Hiszen ez nagyon komoly dolog.

- Mindegy. Szóval most itt tartunk, az egyik barátnőm másik földrészre költözik, a másik kettő nem foglalkozott velem, a pasim őrült rajongója pedig energiát nem spórolva fenyegetéseket írogat.

- MI?! Fenyeget is?! – förmedtek rám mindketten, de olyan hangerővel, hogy hátrahőköltem. Roxy még az asztalon heverő könyveket is lesöpörte az addig ott nyugtatott lábával meglepetésében.

- És te ezt mindenki elöl eltitkoltad? Ezt akkor is elmondhattad volna, ha nem vagyunk jóban! Hát még a pasidnak! – kiabált C.

- Nyugi – motyogtam ijedten. Mikor visszanyertem a hangom, folytattam. – ma akarom elmondani neki. Most délután átjön.

- Akkor is felelőtlenség volt – oktatott ki Claire.

- De már mindegy. Ez is meg fog oldódni. És a mi kapcsolatunkat is helyre hozzuk. Szervezek egy hétvégét csak nekünk hármunknak. Mit szóltok? – találta ki Roxana.

- Benne vagyok.

- Én is – hát igen. Ennyit a viszályról. Nem volt könnyű beszélgetés, de a rosszabbik beszélgetés még csak most jön. És pont mikor erre gondoltam, csöngettek. Megjött Hazza.

15. Fejezet

Itt is van. és még egyszer bocsi...

*OktóbeR*

Az új állásom fantasztikus! Imádom, és azt főleg, hogy viszontlátom, akár plakátokon, akár a tévében, vagy a magazinokban. Egy reklám ügynökségnél dolgozom, és igazán élvezem. A főnökömmel semmi gond, a munkatársak egész normálisak, bár kicsit alulbecsülnek, mert én vagyok a legfiatalabb. Elég nehéz volt beilleszkedni közéjük, mert eleinte azt hitték, egy elkényeztetett, gőgös kiscsaj vagyok. Nem értettem miért hiszik, ezt, de rájöttem. A kiállításom miatt. Azt hitték, hogy felsőbbrendűnek érzem majd magam…

Liam és Danielle szakították, bár ez csak később derült ki. Én, a lakótársaim, és a Directionerek totálisan kiakadtunk.

A többiekkel minden rendben, Roxy éppen Miamiba ment egy barátnőjéhez, és azt mondta, hogy az összespórolt pénzét – ami mellesleg hozzáteszem nem kevés – egy tetoválásra fogja költeni valami hű-de-neves szalonban, ha már ott van.

Claire elkezdett ruhákat tervezgetni, bár nem igazán ér rá a munkája és Nialler mellett.

Mivel C és Rox perpillanat elérhetetlenek, ezért Gwenny- vel szoktam lógni, abban a kevéske szabadidőmben. Nagyon jól összebarátkoztunk, teljesen kiegészítjük egymást.

Imádom a szarkazmusát és az öniróniáját.

Harry- vel megvagyunk, semmi gondunk nincs. Mi vagyunk az új álom pár, az egész sajtó tőlünk zeng.

Pár rajongó oda szokott jönni hozzám az utcán, és képet / autogramot (?) kérnek, esetleg olyanokat kérdeznek, hogy milyen az ágyban. Hát ezekre mindig valamilyen csalafinta kitérő válaszokat adok, amitől csak még jobban felpörögnek.

 Egyébként a napok csak úgy szaladnak. Egyik nap még azon gondolkozom, hogy vegyek- e fel még egy pulcsit, a másik nap meg már november van…

*NovembeR*

Pfúúú. Az előző hónap csak úgy elsuhant. Ebben a hónapban eddig szinte semmi sem történt.

Egyszer voltam Eleanor- ral, és Dani- val teázni. Dan nagyon szét van csúszva, és ez elmondható ugyanúgy Liam- ről is. Nem értem őket.

Roxana hazatért, egy egész kart beborító tetoválással. A műremek gyönyörű, már ha az ember szereti az ilyeneket. Neki tényleg nagyon jól áll, megdicsértem.

De.

De befestette a haját. Barnára. Az egy dolog hogy jól áll neki, de… kár azért a csodálatosan szőke hajért. Mikor rákérdeztem a hajfestés miértjére, azt mondta, hogy olyan lányosan lezárta a Zayn-ügyet. Merthogy a frizura váltás a legfőbb jele a továbblépésnek. Na igen.

Claire kivett egy hét szabadnapot, és eltökélte, hogy nem találkozik Niall- el, hanem az összes idejét a leendő kollekciójával tölti. Egész jól halad a tervezéssel, de még közel sincs kész. Ma volt az utolsó lehetősége a zavartalan munkára.

Merthogy ma péntek van, november 23.

És ma találkozom Gwendolyn- nal és Harry- vel is.

***

Felkaptam egy feszülős farmert, egy fehér pólót, kabátot, és egy gyönyörű magas sarkú bokacsizmát, 

 egy táska, majd kilibbentem az ajtón, és a buszmegálló felé vettem az irányt. Mert mostanában tömegközlekedek ám!

Egy kis kávézóba mentem, és vártam. Öt perc múlva megérkezett Gwen is. Arca furcsa volt, egyszerre tűnt boldognak, és lelombozottnak.

- Szia – köszönt félve. Hm… kezd egyre furcsább lenni.

- Szia – álltam fel összezavarodva és megöleltem.

- Hogy vagy? Mesélj! – ült mellém, és próbálta terelni magáról a témát.

- Jól-jól, de ez most mindegy. Látom, hogy van valami. Mondd el – kérleltem.

Egy percig csak némán nézett a szemembe, majd ezt mondta:

- Költözöm.

Most én voltam egy percig néma.

- Tessék?

- Költ…

- Hallottam elsőre is – vágtam oda kétségbeesetten.

- Hahh… - csóválta a fejét, olyan, „tudtam, hogy ez lesz”- esen.

Csönd.

- Hová?

- New York- ba. Kaptam egy nagyon jó álláslehetőséget az ottani Cosmopolitan- nél.

- Értem.

- De ez csak február elején lesz esedékes – karolt át vigasztalva.

- Persze.

- És addig sokat találkozunk.

- Jó.

- És majd járok haza, hisz nekem is itt van az összes barátom, és a családom.

- Ühüm.

- És te is jöhetsz ám hozzám! Fogadjunk, hogy még nem jártál New York- ban!

- Nem. Tényleg nem.

- Jajj ne már! Legalább egy kicsit örülj nekem! Ez óriási lehetőség! Támogatnod kéne.

Gondolkodtam ezen egy kicsit, és igaza van. Nem lehetek önző. Csak pont most, mikor senki sem ér rám… Gumicukrot alig látom, a lakótársaim elfoglaltak, a szüleim a tenger túloldalán… de nem. Nem lehetek önző.

- Igaz. És támogatlak is! Mindent el fogok követni, hogy a maradék időnket jól töltsük – jelentettem ki határozottan, és megpaskoltam az asztalon nyugvó kezét.

***

Épp hazafelé tartok, hogy átöltözzek, mert a pasimmal ma vacsizni megyünk.

Belépek az ajtón, majd megkeresem Claire- t, hogy válasszon nekem szerelést. Mostanában keveset vagyunk együtt… mindegy. Ő örömmel fogadja felkérésem, és vigyorogva motyog valami olyasmit, hogy „na végre! Nem nekem kell könyörögnöm ezért…” .

Az első választása nem volt túl… öhm, szerencsés. Egy pánt nélküli, combközépig érő lila ruhát választott, fekete magas sarkúval.

- Ez most komoly? – néztem rá értetlenül. – Téged teljesen elrontanak a munkahelyeden. Visszafejlődsz. Hová tűnt a csodálatos válasszunk-Dalmának-ruhát képességed?

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte felháborodva.

- Ugyan már! Tudod jól, hogy a lila az egyetlen szín, ami nem áll jól nekem! Ráadásul hideg van kint! Ebben megfagyok!

- Hát – gondolkozott el –, van benne valami.

- Nos. Akkor most helyes vágányra terellek. Legyen, mondjuk egy pasztellszínű szoknya, mert tudom, hogy a nadrágokat nem engeded. Jöjjön hozzá egy színileg nem passzoló blúz, te imádod keverni az ilyen színeket, végül egy blézer, hogy ne vacogjak. Ja, és a magas sarkút felejtsd el! Legyen helyette inkább egy fekete csizma. 

Hátrébb léptem, és megcsodáltam a művem.

- Egészen olyan, mintha te kreáltad volna, nem?

- De – vágott töprengő fejet.

Beleugrottam a szettembe, enyhe smink, a hajam lófarokban, és felhívtam a barátom, hogy készen állok, indulhat értem.

Fél nyolckor dudáltak, én, pedig izgatottan téptem fel az ajtót, majd rohantam a kocsi felé. Harry nagyon megdicsért, hogy igazán jól festek (no nem ilyen szavakkal, de nem én lennék, ha leírnám azokat a pajzán jelzőket, melyeket használt).

Egy modern étterembe mentünk. Nem mondanám hogy kis vendéglő, mert nem egy lyuk volt, de puccosnak sem mondanám. Elegáns, letisztult, kifinomult és hangulatos.

Az étel isteni volt, degeszre ettem magam. A desszert volt a legjobb! Csokoládé krémet ettem, zöldcitromos eperparféval és vaníliás rebarbaramártással. 

Wow, ugye? Ennél a fogásnál már azon voltam, hogy mindjárt szétreped rajtam a csini kis szoknyácskám…

Harry rettentő édes volt, minden kedves szavánál bukfencet hányt a gyomrom, és minden érintésénél elöntött a forróság. A vacsora után hozzájuk mentünk, és egy jó kis esti program után keresgélve az ágy felé vettük az irányt.

Hihetetlen. Ki gondolta volna, hogy ilyenné tud tenni egy fiú? Hogy akárki ilyen vágyakat tud bennem kelteni? Sosem voltam prűd, ne értsetek félre, de ennyire szex mániás sem. De az ő közelében… egyszerűen fékezhetetlen vagyok.

…

Talán ez vezetett ahhoz, hogy valamit elfelejtettünk, bár ez akkor még nem tűnt fel…

Visszajöttem.

Óóóóóké. Igen, eléggé idiótán hangozhat, és bocsi, nem akarok hülyét csinálni belőletek. De a barátaim rám szálltak, hogy miért hagytam abba. Úgyhogy, ha esetleg még nem hagytatok el, akkor... Itt is mindjárt a következő fejezet. xx Gréti