14. Fejezet

Kedves olvasók! na, itt is van az új rész. Nem garantálom, hogy ilyen sűrűn fogok írni, de most, amíg még volt időm, feltettem ezt a fejezetet. Remélem tetszik, bár úgy érzem, ez semmiről sem szól. És most olyat kényszerülök tenni, amit sosem akartam: a következő bejegyzést azt követően fogom közzétenni, ha meglesz a 10 értékelés a fejezet alján. Természetesen a különböző véleményeket összeadom. De nincs több beszéd, jöjjön a fejezet! xx Gréti

***

Letörten cammogtam vissza a szobánkba, a lépcsőfokokat kettesével szedve. Halkan besurrantam, majd bebújtam Harry mellé az ágyba. Egy ideig csak ültem, és gondolkodtam, majd megböktem alvó barátomat.

- Hm? – jött a válasz.

- Liam- ék veszekednek. – adtam le a drótot.

- És? – kérdezte a párnájába fordítva fejét.

- És?! Mi, az hogy és? Ez szörnyű!

- Miért? Szerencsére mi még nem veszekedtünk, de bármikor sor kerülhet rá. Ez hozzá tartozik a kapcsolatokhoz… - magyarázott a párnájának, de a végébe kb. belealudt.

- Hát. Lehet hogy igazad van – húztam el a számat. Azért mert 1.: én nem akarok veszekedni vele! Szeretem!, 2.: el sem tudtam képzelni eddig, hogy Liam és Danielle között nincs teljes összhang. Biztos azért, mert 1D rajongóként csak az álompárt láttam…

- Nyugi. Majd megoldják. És most, hogy megnyugtattam a kis lelkedet, kérlek, hagyj aludni.

Na kösz… szépen vagyunk…

***

Utolsó nap reggel mindenki lelombozva ébredt, hogy el kell mennünk. Délelőtt pakoltunk, délben megkajáltunk, aztán pár órára leszaladtunk a partra egy utolsó strandolásért. 

Dalma fürdőruhája

Hazza épp a vállamat kente naptejjel, mikor a srác, akitől a frizbit kértem elsétált mellettünk. Mosolyogva köszönt, én, pedig viszonoztam, majd tovább ment. De kedvesem egyből felkapta a vizet:

- Ki volt ez? – kérdezte a kelleténél élesebben.

- Csak egy srác – feleltem lazán.

- Honnan ismered?

- A parton találkoztunk – válaszoltam még mindig lezserül.

- Aha.

- Most mi van? – toltam feljebb a napszemcsim.

- Semmi – duzzogott.

- Akkor jó – mondtam, és visszaengedtem a szemüvegem.

Tovább kenegetett, de az egyik pillanatban hirtelen megállta a keze.

- Mit csináltatok a parton? Hogy ismerted meg? – faggatott tovább.

- Jaj, ne már! Hiszen téged több millió lány imád, és melltartókat dobálnak hozzád! Én sem kérdezősködöm, mert megbízom benned. Hagyd a féltékenykedést oké? Nem áll jól – nyomtam egy puszit szája sarkára.

Többet nem beszéltünk erről. Szerintem, felfogta, hogy nincs oka féltékenykedni. Ha rám nem is, az egójára biztos hallgatott „én vagyok Harry Styles” alapon.

A strand után a reptérre mentünk, majd haza. Az úton zenét hallgattunk, csókolóztunk, vacsiztunk, és csókolóztunk. Egyszer oda hajol hozzám Gumicukor, és azt mondja:

- A naptól előjöttek a szeplőid.

- Tudom – feleltem fancsali képpel.

- Nekem tetszenek – vágta rá kedvesen.

- Ó. Akkor: tudom – ismételtem nagyobb lelkesedéssel.

És ez után mi jött?

…

Na?

…

Csókolózás.

***

Jelenleg a konyhánkban ülök. Pár héttel vagyunk a nyaralás után. Az akkori önfeledt boldogság a múlté. Ugye Claire összejött Niall- lel, de Danielle- ék sokat veszekednek, bár ezt szerintem nem sokan vették észre rajtam kívül. Talán csak Eleanor és Niall. És nem csak ők vitáznak. Zayn és Rox szakítottak. Roxy totál oda van, de Zayn elég gyorsan tovább lépett, megint Perrie- vel randizik. Komolyan olyan az életünk, mint egy béna szappanopera.

Egyedül vagyok itthon. De jobb is, most nincs szükségem senkire, csak magamra, és az önsajnálatomra.

Az asztal tele van számlákkal, amit ki kéne fizetni. De miből?

A költségeket általában harmadoljuk a csajokkal, mindenki ki fizeti a saját részét. De most nekem nincs miből. A legutóbbi kiállításom becsődölt, már mióta felmondtam Thomas- nak is (az ügynököm), a félretett pénzem nagy részét eljótékonykodtam, a maradék vagyonom épp annyi, hogy felüljek egy repülőre, ami Budapest felé tart, no meg talán még az odavezető taxit is ki tudnám fizetni.

Na jó, elég a gyötrelemből. Felhívtam Harry- t, de ki volt kapcsolva, így csak hagytam neki egy üzenetet, hogy amint tudjon, jöjjön el hozzám, de minimum hívjon. Meg még hozzátettem hogy S.O.S.

Fél óra múlva visszahívott, és a lihegésből úgy vélem tényleg siet hozzám. Mondtam neki, hogy nem telefontéma, amit mondani szeretnék, és hogy siessen, de vigyázzon magára.

Negyed óra múltán ajtót nyitottam, és láttam az arcán, hogy mennyire meg van ijedve. Melegen megöleltem, és mondtam, hogy nyugodjon meg. Betessékeltem, leültettem, majd én is helyet foglaltam mellette. Nagy levegőt vettem, és belekezdtem.

- Figyelj. Mint látod, kiküldték a számlákat. És Roxana meg Claire ki is tudják fizetni, ők egész nyáron dolgoztak, és a szüleik is támogatják őket otthonról. De én… nos míg ők pénzt kerestek, én osztogattam a saját pénzem. És a szüleim nincsenek olyan helyzetben, hogy kisegítsenek, eddig is én küldtem nekik haza minden hónapban egy kisebb összeget. Szóval… ha egy hónapig nem találok állást… haza kell utaznom. Még egy hónapig kihúzom, de utána… úgyhogy most bújom az apróhirdetéseket, és a neten is kerestem már munkát, de eddig nem találtam… azért szólok neked, hogy ha, ne adj isten, nem találok munkahelyet, ne érjen váratlanul – itt megremegett a hangom –, és azért mondtam még el, h-ho-hogy legyen kinek ki-ki-kisírnom m-magam – fejeztem be, és a végén eltört a mécses. Eddig csak ott ült mellettem, most viszont mellére volt, és szorosan tartott, míg összekönnyeztem az ingét.

- Jó, jó! Nincsen semmi baj! Meglátod, minden rendben lesz – nyugtatott, de szerintem ő is tudta, hogy hiába, mert abba is hagyta. Csak várta, hogy befejezzem.

Mikor végeztem, felé fordultam, és segítségkérően néztem rá, hogy segítsen már kitalálni, mit tegyek!

- Jó. Akkor. Felajánlanám, hogy költözz hozzám, és bízz mindent rám, de tudom, hogy milyen büszke vagy, és hogy ez számodra említésre sem méltó lehetőség. Szóval ezt az opciót ki is hagyom…

-… amiért hálás vagyok…

-… és mást ajánlok. Segítek állást találni. Van pénzem, vannak kapcsolataim, megoldom. Oké?

- Hát… jó. Azt hiszem. De csak akkor, ha a költséget visszafizethetem.

- Legyen – forgatta gyönyörű zöld szemeit.

- Kamatostul – kötözködtem.

- Azért ne vidd túlzásba ezt a fene nagy önállóságod – mosolygott csintalanul, és az ujjával megbökte az oldalam, mire felsikkantottam.

Hálásan öleltem meg, és percekig csak szorítottam, majd azt mondtam:

- Köszönöm – és ebben a szóban minden benne volt. De azért hozzátettem: -, szeretlek.

Mióta ki mondtuk egymásnak a „szeretlek”- et a hotelban, nem is mondtuk többször. Hiszen tudtuk, és ez a lényeg. Ha többször hangoztatnánk, elveszítené a meghittségét. És nem illene a mi „állandóan viccelődünk, és húzzuk egymás agyát” jellegű kapcsolatunkba. De szerintem ez most ide kellett.

- Én is szeretlek. És bármikor számíthatsz rám, ezt tudnod kell.

- Tudom – mondtam könnyes szemmel, és rámosolyogtam.

Aznap délután Harry segített megírnom az életrajzom. Leírtam, hogy az angolon kívül franciául, és magyarul is beszélek, meg hogy töröm a spanyolt. Leírtam, hogy milyen iskolákat végeztem, a versenyeimet, az eddigi munkámat, és hogy az Unicef nagykövete is vagyok. De ez így nekem olyan kevésnek tűnt… mintha sok mindent csináltam volna az életemben, de nem lenne látszata. Pedig egész életemben gürcöltem, és mégis… hah.

***

- Na? – vette fel izgatottan a telefont köszönés nélkül.

- Megvan! Sikerült! Enyém az állás! – ujjongtam felvillanyozottan. Épp most jöttem ki egy állásinterjúról, az egyik reklámügynökségtől. Mostantól alkalmazott grafikus a szakmám.

- Ah, remek! Megünnepeljük! Gyere át hozzánk – javasolta vidáman.

- Rendben, máris úton vagyok – egyeztem bele.

- Várlak.

- Puszi.

- Szia.

Húsz perc múlva az ajtó előtt álltam, és rátenyereltem a csengőre. Zayn üvöltözve jött az ajtóhoz, hogy ki ez az idióta, majd kinyitotta az ajtót és egy: „ah, te!” köszöntéssel beljebb invitált.

- Én is szertelek Malik.

- Bocsi, csak… khm… izé… - próbált magyarázkodni, de ekkor épp kijött a nappaliból Perrie, és mosolyogva jött felém.

- Értem én… megzavartalak titeket mi? - motyogtam vigyorogva Zayn- nek.

- Szia! Biztos Dalma vagy. Sokat hallottam rólad – nyújtott kezet.

- Szia Perrie, örülök, hogy megismerhetlek – mondtam, de nem tudtam, hogy tényleg örüljek- e.

- Dalma? – jött le barátom a lépcsőn.

- Szia – köszöntem, és megcsókoltam.

- Na jó, akkor, viszlát később – búcsúzott a szőkeség, és magával húzta pasiját is.

- Gyere, menjünk fel – fogta meg a kezem bongyorka, és a szobájába vezetett, ahol leültetett az ágyra.

- Na? Mi a véleményed Perrie- ről? –esett nekem egyből.

- Hát. Nem tudom, most láttam először – tértem ki a válasz elől.

- De mégis – erőltette tovább.

- Na jó – sóhajtottam. – Szóval: a hangja tényleg jó, de mint embert nem ismerem. Sok pletykát hallottam róla, amiből mind, biztos, hogy nem igaz. De amíg nem bántja Zayn- t, addig nincs vele gondom. Az már másik történet, hogy soha nem leszünk olyan jóban, mint Eleanor- ékkal, mivel ugye gyakorlatilag kitúrta Roxy- t – fejtettem ki benyomásaimat.

- Aha. Értem. Nos, azt hiszem a drágalátos haverom örülni fog ennek a véleménynek.

- Hogy-hogy?

- Csak, mert arra számít, hogy te és Claire kiközösítitek, vagy mi.

- Nos, ez részemről nem fog megtörténni. De, most foglalkozhatnánk mással?

- Persze.

- Mintha valami megünneplést említettél volna... – célozgattam, de mint kiderült, nem ugyanazt terveztük.

- Így van. Pizzázásra gondoltam, maratoni Spongya Bob- bal megspékelve.

- Benne vagyok – örültem meg. Ez abban a pillanatban, az ő szájából, igenis jól hangzott. – De figyelj… nem gáz pizzát enni, miközben Kockanadrág hamburgereket sütöget?

- Igaz. Akkor nézzünk Vámpírnaplókat.

- Nem is tudtam, hogy szereted a Vámpírnaplókat – billentettem oldalra a fejem.

- Nem is. De te igen – hajolt közelebb édesen nézve.

- Imádlak, Harold! – mosolyogtam, majd beletúrtam hajába, és nekiestem ajkainak.