- Khmmm… - nyöszörögtem reggel. Reggel. Hétfő reggel.
Hétfő reggel.
- Basszus! – kiáltottam. – Basszus, basszus! Hétfő van! – ugrottam ki
az ágyból.
- Öhhhm… Mi? – kérdezte intelligensen Harry.
- Az van, drága, hogy hétfő van, és nekem suliba kell mennem – ekkor az
órára néztem.
Kilenc óra. Ezt nem hiszem el… ránéztem a telefonomra. Várjunk csak!
Egy üzenet Claire- től: Nyugi csajszi, nem kell korán kelned,
felhívtuk a sulit, hogy beteg lettél. Nem hitték el, de mikor mondtuk, hogy
hánysz, meg zöld a fejed, azt mondták, jobb, ha otthon maradsz ;) Jó
szórakozást, és majd mesélj! MINDENT! – Claire xx Huh… akkor ezt
megúsztam. Akkor kaptam az üzit, mikor kint voltunk a medencénél.
- Húú – sóhajtottam. Aztán átgondoltam a helyzetet. Nem kell iskolába
mennem. – És… te mit is csinálsz ma?
- Szóltál? – emelte fel a fejét bongyorka kómásan, szóval valószínűleg
visszaaludt.
- Igen, örülök, hogy figyelsz – bújtam vissza mellé. – Szabad a napom.
És a tiéd?
- Őőő… asszem. Bocs, egyelőre még azt sem tudom, milyen nap van, nem
hogy van-e mára programom.
- Akkor gyorsan nézd meg, mert ha van egymásra időnk, azt nem azzal
fogom tölteni, hogy téged bámullak alvás közben, akármilyen édes is vagy –
utasítottam, majd a fürdő felé indultam. Jajj! Nincs ruhám! Ekkor Harry
csoszogott mögém. Derekamat átkarolva támaszkodott rám. De kedves, nyomjon
agyon, persze!
- Hozattam neked ruhát. A csajok küldik – motyogta,. És féltem, hogy
elalszik a vállamon.
- Jó, akkor felveszem, elmegyek kávéért, addig te készülődj el!
- De majd a szobaszerviz hoz kávét.
- De nekem Starbucksos kávé kell! – jelentettem ki. Igazából tök
mindegy lett volna, de szükségem volt egy kis reggeli sétára.
Pár perc múlva már az utcán sétáltam, útban a Starbucks felé. Megvettem
a szokásost, majd visszabattyogtam. Útközben odamentem egy újságos bódéhoz, és
megvettem a Cosmo aznap megjelent számát. Egy duplaoldalon ott virított a velem
lészült interjú, és egy kép a fotózásról.
Hazafele menet olvasgattam, és megvoltam vele elégedve. Nem forgatták
ki a szavaimat. Egyből fel is hívtam Gwen- t, és megköszöntem neki.
Visszaértem a hotelbe, és megkönnyebbülésemre készen találtam Hazzát.
Megbeszéltük, hogy mivel nem tudunk nyilvános helyre menni, valami
elszigeteltebbet választunk. Úgyhogy úgy döntöttünk, hajókázni megyünk a
Temzén. A barátom – de jó ezt kimondani! – bérelt hozzá egy kis hajót,
kapitánnyal, meg minden, úgyhogy nekünk csak élvezni kell. Hazamentem, és Harry
is, azt mondta, egy óra, és visszajön értem, majd megyünk a kikötőbe.
Felvettem egy egyszerű sortot, egy toppal, a kedvenc barna táskámmal.
Amint kész lettem, egyből hallottam is a sürgető dudaszót.
***
A héten nem mentem suliba, mert „beteg” voltam. De kihasználtam az
időt, és befejeztem az utolsó festményemet is. Kedden Gwennél voltam, jól
elvoltunk, viszont mondtam neki, h a héten nem tudok többször jönni. Azt mondta
nem gond, majd telefonálunk. Szerdán átküldték a plakát terveit, csütörtökön
pedig Thomas kitapétáztatta vele egész London belvárosát. Pénteken áthívtuk
hozzánk Danielle- t és Eleanor- t, majd csaptunk egy filmezős estét, ahol
rendesen kiveséztük a fiúkat. Jelentem, két taggal bővült a legjobb barátnőim
listája.
Szombaton a fiúk egy rádiónál interjúztak, és utána átjöttek értünk a
furgonnal, ami immár tíz embernek elég szűkös volt… Hozzájuk mentünk, és
activity- ztünk egy jót. Na igen… nehéz lenne nem jól mulatni, ha ott van a
társaságban Lou.
Vasárnap ügyeket intéztem Thomas- szal, rengeteg a tennivaló.
A következő hét őrültek háza volt. Suli, telefonok, e-mailek,
ügyintézés, szaladgálás, megállás nélkül. Ráadásul pénteken a fiúk dedikáltak
egy ilyen… CD-boltban, amire az egész napom ráment. De nem bánom, mert végre
kikapcsolódtam, igazán élveztem az egészet, és jó volt látni a rajongókat.
Páran oda is integettek nekünk, lányoknak (én, Dan és El. C és Roxy nem
hivatalos barátnők, ők nem jöttek…) , akik a banda mögötti részen ültünk.
Viszont páran elég szúrósan néztek. Ők azok, akik úgy vélik, életük hátralévő
részét Mrs. Styles- ként fogják letölteni.
A következő hét szabad volt a suliban. A csajokkal mind a hárman
lustinztunk szerdáig, és édességgel tömtük a fejünket. Csütörtökön shoppingolni
mentünk (Claire nagy örömére) Danielle és Eleanor társaságában. A jövő heti
megnyitómra kerestünk ruhát, de nem találtunk semmit (Claire nagy bánatára).
Elhatároztuk, hogy hétfőn újra próbálkozunk.
Már haza felé tartottunk, mikor El felmutatott egy plakátra.
- Ez te vagy? Jujj, de jó! Nagyon jól sikerült! – gratulált. A többiek
is megdicsértek, én, pedig motyogtam valami olyasmit, hogy „köszi, de nem nagy
szám… mehetünk tovább?”.
Pénteken sulis kiállítás-évzáró. Reggel amint felkeltem, egyből mentem
is a reptérre, és vártam a családom. Amíg ácsorogtam, sokan összesúgtak… sőt,
két tizenöt-tizenhat éves forma lány oda is jött hozzám, és képet akartak velem
csinálni. Nem értettem, és csak zavartan annyit mondtam, hogy: „Hát... jó.”
Tíz perc várakozás után megjöttek anyuék. Szépen sorban megöleltem
őket, utolsónak az öcsémet, Dávidot hagytam.
- Szia bratyó – köszöntöttem kedvesen, majd megöleltem, és ezután
jöhetett a titkos kézfogásunk.
Elbattyogtunk a taxihoz, amit hívtam, és a kocsiból felhívtam Harry- t.
- Szia, édes – szólt bele.
- Szia, szívem – viszonoztam köszönését mosolyogva. – Most indultunk
haza a reptérről. Át tudsz majd jönni valamikor?
- Öhm… persze. Olyan kettő körül ott vagyok. Valahogy majdcsak lerázom
Paul- t.
- Köszi, nagyon aranyos vagy. Anyuék már nagyon várják, hogy
megismerhessenek.
- Jajj, ne is mond… Úgy izgulok… Remélem nem szúrom el… - mondta
idegesen, és szinte láttam magam előtt, ahogy frusztráltan a hajába túr.
- Ugyan, nem lesz semmi gond – nyugtattam. – Le kell tennem.
Megérkeztünk. Kettőkor, nálam.
- Rendben. Szeretlek.
- Én is szeretlek – tettem le.
Kiszálltunk, fizettem, majd odaálltam apuék mellé, akik a házat
csodálták.
- Itt… itt laksz?! – kérdezték meglepődve. Nyilván sejtették, hogy egy
belvároshoz közeli többszintes lakás Londonban nem a legolcsóbb.
- Gyönyörű kincsem – mosolygott anyu. – Büszkék vagyunk rád.
- Köszi – válaszoltam megszeppenten.
Felvittem a családom a vendégszobákba, majd lementem a konyhába, és
azon gondolkoztam, valyon főzzek én, és számoljak az ételmérgezés
lehetőségével, vagy rendeljek pizzát. A pizzánál maradtam, és mindenkinek a
szokásosat kértem.
Anyu akkor lépett be, mikor letettem a telefont, majd mellém sétált, és
engem utánozva a konyhapultnak támaszkodott. Cinkosan rám nézett, majd
mosolyogva kérdezte:
- Szereted? – mikor csak meglepődve néztem rá, folytatta. – Lehet, hogy
nem beszélek angolul, de annyit értek, hogy „i love you”.
- Hát… igen. Szeretem. Nagyon – válaszoltam öszintén, és észre sem
vettem, hogy mennyire vigyorgok.
- Látszik is. Boldog vagy. A szád körbeéri a fejedet – nevetett.
***
Csengetnek. Kinyitom az ajtót, és ott áll ő. A világ legkedvesebb,
leghelyesebb pasija.
- Hm… Szia – nyögte, ugyanis köszönés helyett csókolni kezdtem.
- Szia. Hiányoztál.
- Te is – szünet. – Bemehetek?
- Ja, persze – kuncogtam.
Bezártam az ajtót, majd kézen fogva behúztam a nappaliba.
- Anyu, apu, Dávid! Ő itt Harry Styles. Harry, ők itt a szüleim, és a
kisebbik testvérem – váltottam át angolba, és sorra mutogattam a családtagokra.
***
Eljött a nagy megnyitó estéje. Nagyon izgulok, az ájulás határán
egyensúlyozom. Rengeteg brit híresség itt van, hála annak, hogy Harry
besegített megírni a vendéglistát Thomas- nak…
Mindenki nagyon kiöltözött. Nem tudom miért van ez a nagy felhajtás…
Claire nekem is vett egy ruhát. Szerintem túl nagyszabású. Legalábbis
ezt gondoltam, amíg meg nem láttam, hogy minden vendég ilyen elegáns.
 | |
| Dalma ruhája |
 |
| Claire ruhája |
 |
| Roxana ruhája (Dolce & Gabbana. Nekem kell egy ilyeeeen!) |
Az estéből szinte semmire sem emlékszem. Összefolynak a dolgok, pedig
egy korty pezsgőt sem ittam. Csak sablonos beszélgetésekre, és arra tudok
visszaemlékezni, hogy szinte senkit sem ismertem… személyesen.
Egész este azon járt az eszem, hogy milyenek lesznek a kritikák. Egy
hete rossz kritikákkal álmodom. Beteges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése