Ajánló

Sziasztok! Itt van pár blog, amit ajánlanék nektek. Mind kezdő (még jobban, mint én), de nagy reményeket fűzök hozzájuk, nagyon ügyik! :3

http://dance-ismylife.blogspot.hu/

http://alovestorywithonedirection.blogspot.hu/

http://livemyfuckindestiny.blogspot.hu/

Olvassátok, szeressétek! :D

Jó olvasást! – Gréti xx

9. Fejezet

Kedves olvasók! Hoztam az új részt, sok minden fog történni! ^^ És bár nem szeretek ilyeneket kérni, de elég hosszú lett, sokat szenvedtem vele, úgyhogy kérek pár komit. *bociszem* Ezt a részt Bebinek ajánlom, aki már régóta várja. ;D A zenét, pedig ismét Kingának köszönhetem. De nem húzom tovább az időt, jó olvasást! – Gréti xx

***

Kilenckor kipattantak a szemeim. Mivel reggelente azt sem tudom, fiú vagyok- e vagy lány, végig gondoltam a mai napom. Péntek van, június első napja. A nyár első napja! C mára tervezte a csajos napot. Na igen. Mert ugye én a csajos este ötletet vetettem fel, de ő jobbnak vélte a napot. Szóval ma az egésznapot a lakótársaimmal fogom tölteni. Fel kell hívnom Gwen- t, hogy ma nem tudok menni.

Egész héten jártam hozzá, az összes délutánt nála töltöttem, és minden alkalommal tanítottam egy kicsit magyarul. Ma, mivel nem tudok menni, e-mailben küldöm neki az anyagot, még tegnap állítottam össze. Mikor épp nem nála voltam, festettem, és így be is fejeztem a szarvasos képet. És Harry is sokat járt hozzám, festés közben beszélgettünk, festés után enyelegtünk. Jó kis hét volt.

Kikászálódtam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Letusoltam, hajat, fogat, arcot mostam, majd a gardróbom felé vettem az irányt. Claire azt mondta, hogy lazán öltözzünk, hát csak egy egyszerű pulcsit vettem fel, forrónacival, de mivel ez így olyan puritán volt, a nyakamra csavartam egy sálat. Lábamra bakancsot húztam, a telefonom, a kulcsom, és az – időközben visszakapott – tárcám, pedig egy barna táskába dobtam. 

Vidáman mentem le a lépcsőn. Rox az asztalnál ült, épp bundáskenyeret evett. A szerelése egy pántos, virágos felsőből állt, szegecses, szaggatott farmer sorttal, fekete tornacsukával, ujjain pedig egy keresztes gyűrű virított. Hááát… szerintem kicsit kihívó, de hát ő tudja. Én nem venném fel, de rajta jól mutat. Én mindig is kicsit konzervatívabb voltam nála.

- Jó reggelt! – köszöntöttem.

- Neked is! – jött a válasz.

- Te csináltad a bundikenyeret?

- Nem, már itt várt az asztalon. Kb három perce jöttem le. Szerintem Claire hajnalban kelt, hogy minden tökéletes legyen, és akkor sütötte a kenyeret is. Egész héten be volt sózva, viszont úgy érzem, ma még jobban fog pattogni. Minden nap a programot szervezte.

- Igen, kicsit túl pörgött, de olyan aranyos, mikor szervezkedik!

Oda mentem a hűtőhöz, és kivettem belőle a lekvárt. Visszasétáltam, és megkentem vele a reggelimet.

- Még most sem értem, hogy tudod megenni… – sóhajtotta lemondóan.

- Ki se próbáltad, akkor meg honnan tudod, hogy milyen az íze? – firtattam a már száz éves témát. – Gyáva vagy – kötekedtem.

- Te meg különc – vágta rá.

- Bunkó.

- Fura.

- Kötözködő.

- Lökött.

- Joghurtzabáló – vágtam vissza.

- Haaaa! – tettetett sértettséget.

- Jajj, bocsánat, nem akartam, nem úgy értettem! – mentegetőztem teátrálisan.

- Semmi gond… - sóhajtozott meggyötörten. – De ki kell engesztelned.

- Bármit megteszek!

- Nos, nekem elég az is, ha veszel nekem egy fagyit.

- Áll az alku.

Ekkor belépet a konyhába harmadik lakónk is.

- Jó reggelt!

- Neked is, Claire! – köszöntünk neki kórusban.

Claire úgy nézett ki, mint aki szivárványban fürdött. Fehér-kék csíkos naci, rózsaszín-türkiz pulcsik, pink övvel, táskával, és napszemcsivel. Ezt a szettet megint csak nem vettem volna fel, de rajta jól állt.

- Még most sem árulod el, hogy hová megyünk? – tette fel Roxy a kérdést, ami az n oldalamat is fúrta már.

- Eltaláltad – felelte vigyorogva, amire csak egy nyelvnyújtás lett a válasz.

- Na, én befejeztem. Tőlem mehetünk – mondtam, és megtöröltem a számat.

- Rendben. Rox, indulhatunk?

- Aham… Én if kéfen vagyok… - válaszolta teli szájjal, ugyanis a hamarabbi elindulás támogatása érdekében konkrétan az egész reggelit a szájába tömte.

- Pfúj… megvártuk volna, amíg megeszed… - fintorogtam.

- Nem baj, ha már benyomta, induljunk – lökdösött az ajtó felé türelmetlenül Claire, az utcán, pedig egy taxi várt.

Beugrottunk, és már repültünk is úti célunk felé. Elég érdekes környéken jártunk… Fura épületek, fura alakokkal… De mikor megláttam az első színes házat, a tekintetem Claire- re kaptam.

- Na? Felismerted?

- Igen! – feleltem boldogan.

- És? Hol vagyunk? – tudakolta kíváncsian Roxy.

- Camden town- ba megyünk? – kérdeztem bizonytalanul.

- Úgy van – biztosított C.

- Hát ott meg mit fogunk csinálni? – nyögött fáradtan, jelezve, hogy mondjuk már, mert türelmetlen.

- Meg látoooood… most! – mondta, és abban a pillanatban meg is állt a taxink.

Fizettünk, majd kipattantunk. Valami varázslatos egy hely! Mindenféle emberek, különböző stílusokban. Rengeteg szín, sok-sok forma. Egy külön kis világ. Itt mindenki önmaga lehet, azt viselhet, amit csak szeretne. Olyan, mint egy mini-világkiállítás. Rengeteg ember, rengeteg országból.

- Ez… ez egy…

- Bolhapiac. Igen – segítettem ki vigyorogva.

- Gyertek! – húzott magával szervezőnk.

Egyik standtól a másikra jártunk. Minden hülyeséget felpróbáltunk, kezdve a béna, John Lennon- féle szemüveggel, az álbajuszokon át, meg sem állva a parókákkal, egészen a cowboy kalapokig. Mindenki vett valamit: Roxy egy farmerdzsekit, 

Claire egy szép nyári ruhát, 

én pedig egy… dobpergést!... cipőt. Meglepő, mi? De ne ítéljetek el, mert ez egy igazi (nem kamu, felismerem az igazit) Jimmy Choo magas sarkú! És mennyi az esélye, hogy egy bolhapiacon találsz egy ilyet, ráadásul a méretedben? Amúgy el se hiszem, hogy valaki elad egy ilyen csodálatos darabot! Szerintem a nő nem is tudta mit tart a kezében, mert ha tudta volna, nem adta volna oda potom 20 fontért.

    

Szóval kettőkor elégetten indultunk el ebédelni. Most egy kicsit… öhm… sterilebb helyre mentünk. Beültünk egy KFC- be, és kajálni kezdtünk. Eléggé megéheztünk, így nem volt elég a szokásos egy Klasszik Kosár, és kettőt vettünk. Miután megettük, elmentünk moziba, ahol megnéztük a Hófehér és a vadászt. Utána hazaindultunk, ugyanis a nap zárásaként bulizni megyünk.

Én egy piros Henar Vincente ruhát választottam, fekete bokacsizmával. 

A lányok is kitettek magukért. Roxana szürke szoknyát húzott, fekete ejtett nyakú felsővel, fekete cipővel. Nevetnem kellett, ugyanis ő is ugyanattól a tervezőtől öltözött, mint én. 

Claire volt viszont a legszebb. Talán kicsit túl elegáns is volt egy ilyen bulihoz, de ő már csak ilyen. A ruhája teteje strasszos volt, a szoknyarésze tört fehér és fodros, a kettőt, pedig egy fekete masni választotta szét.

Útnak eredtünk, és egy jó kis görbe estét töltöttünk együtt a drágalátos tequila barátunkkal.

***

Vasárnap. Végre! Azt hittem, már sosem lesz vége annak az ördögi szombatnak:

Reggel hihetetlen fejfájással ébredtem, és sejtettem, hogy a csajok sincsenek ezzel másképp. Kiküzdöttem magam az ágyból, és a konyha felé indultam, de félúton irányt változtattam a fürdő felé. A wc fölé hajolva rókáztam, és próbáltam hátrafogni a hajam. Nem épp a legjobban indul a napom…

Fogat mostam, lezuhanyoztam, felöltöztem. Csak egy egyszerű melegítőnadrágot kaptam fel, zöld pólóval. Levánszorogtam a lépcsőn, de a lányokat nem találtam sehol. Főztem egy adag kávét, és a saját adagomat gyorsan fel is hörpintettem. A fejfájásom csillapodott, de gondoltam a többieké nem fog, így két pohár vízzel és két fájdalomcsillapító tablettával indultam vissza az emeletre. Lakótársaim rosszabb állapotba kerültek, mint hittem. A nap további részében a kikúrálásukkal foglalatoskodtam.

Ma azonban remélhetőleg jobb napom lesz, ugyanis Harry- vel fogom tölteni. Felöltöztem, ki sminkeltem magam, majd megcsörgettem barátomat. Azt mondta, indul, így letopogtam a földszintre. Az asztalon találtam egy újságot, így amíg várakoztam, beleolvastam. Húsz perc múlva dudálást hallottam, és kisétáltam az utcára, ahol már márt a pasim.

- Jó reggelt idegen! – köszöntem, majd megcsókoltam.

- Neked is – viszonozta. A köszönést és a csókot is.

- És, hová megyünk?

- Először reggelizünk.

- Remek ötlet, nagyon éhes vagyok. Meg tudnék enni egy egész lovat.

Erre a kijelentésre csak nevetett, majd beindította a kocsit, és már úton is voltunk. Egy kedves kis külvárosi helyre mentünk. Ő rántottát kért, baconnal, én pedig pirítóst, mozzarellával. Mindketten kértünk kávét.

- Na, sikerült kijózanodniuk a lányoknak? – kérdezte kárörvendően.

- Nagynehezen, de legyűrték a másnaposságot.

Kihozták a rendelésünket, és egyből nekiláttunk. Miközben ettünk, csomót beszélgettünk. Valahogy olyan feszültnek látszik. Nem tetszik ez nekem. De nem kérdeztem rá, gondoltam majd elmondja, ha akarja. Nem akarom elfojtani, sose bírtam az olyan csajokat, akik a pasijuk képébe másznak… Jól laktunk, és visszaindultunk az autóhoz. A romos játszótérhez furikázott.

- Ha már a legutóbb nem jött össze a találkánk – mondta huncutul.

- Köszi, hogy elhoztál ide – hálálkodtam, miközben leültünk az elnyűtt padra.

- Ez a legkevesebb – felelte kedvesen. Olyan cuki!

Ahogy a padon ültünk, arról kérdezett, hogy mikor lesznek a megnyitóim.

- Hát… 22- én lesz a sulis, az évzáróval egybekötve. 29- én pedig a nagy megnyitó lesz esedékes – mondtam megerőltetve az agyam, mert bár ezen jár állandóan az eszem, nehezemre esik emlékezni rá.

- Jól vagy? Mostanában kicsit fura vagy. Minden rendben?

- Igen, persze. Csak az idegeimre megy ez a nyomás.

- Hmm… Tudok egy programot, amitől kicsit felengedhetnél – próbálkozott kajánul vigyorogva.

- Ó, igen? És mi lenne az? – hajoltam közelebb kíváncsiskodva.

- Mondjuk egy vacsora. Velem. Ma.

- Ej, de határozott itt valaki… - húztam közelebb, és megcsókoltam.

Még ölelkeztünk egy ideig. Ölelkezésben világbajnokok vagyunk. Aztán elhúzódott és várakozón nézett rám:

- Na, akkor eljössz velem vacsorázni?

- Hát persze! – válaszoltam gyorsan, és újra ajkai után kaptam, de ekkor nem engedte.

- Akkor viszont nekem mennem kell, sok még a szervezni valóm – közölte.

- Hah… mindjárt mehetsz… - suttogtam és megint ajkára tapasztottam enyémet.

***

- Claire! Nagyon imádlak, de örülnék ha hagynál élni! – förmedtem rá elcsigázottan.

- Nem érdekelsz, akkor is kiválasztom a tökéletes ruhát! – tökélte el magát.

- Hah… - sóhajtottam lemondóan.

- Tényleg ne spilázd túl… m – mondta Rox unottan fetrengve az ágyamon.

- Köszönöm – suttogtam.

- … Úgyse marad rajta sokáig – tette hozzá egy kacsintás kíséretében, mire én beleütöttem a vállába. Erre csikizni kezdett, és tudni kell rólam, hogy rettentően csikis vagyok. Ő bezzeg nem…

Közben C kiment a szobából, gyanítom a saját gardróbjában keresgél. Megint. Boltkóros lévén nincs megelégedve a ruhatárammal.

- Állj! – kiáltotta el magát Claire miközben belépett a szobába, mire mi abba hagytuk a baráti marakodást, és felé fordultunk.

- Mi a baj? – kérdeztem ijedten.

- Mi történt? – tudakolta félve Roxy.

- Megtaláltam a tökéletes ruhát! – válaszolt önelégülten.

Ezt mi csak egy megkönnyebbült sóhajjal díjaztuk. Felkászálódtam az ágyról, és hozzáléptem. Kikaptam a kezéből a ruhát és a cipőket, majd a fürdőbe vonultam.

Éppen a ruha cipzárját próbáltam felhúzni, mikor bejött két barátnőm.

- Nem zavar, hogy akár pucér is lehetnék? Kopoghatnátok…

- Nem zavar, hogy legjobb barátnőid vagyunk? – kérdezett vissza Roxana, neki dőlve az ajtófélfának. Csak egy nyelvnyújtást kapott a hű-de-poénos megjegyzéséért.

- Na gyere, segítek – lépett mögém, és felhúzta a cipzárt. – Tökéletes – lépett hátrébb.

- Nem tudom… szerintem nehéz lesz levenni róla olyan gyorsan… - incselkedett másik barátnőm, és arra gondoltam, hogy igazán jól kijöhetnek a pasimmal, tekintve, hogy mindkettőjük erős profilja a perverzitás…

A tükörhöz sétáltam, és megálltam előtte. Tényleg elég jól néztem ki, de ezt betudtam a ruha szépségének. Csak must néztem meg jobban, mit is kaptam magamra. Egy csodaszép, hófehér csipkeruhát kaptam kölcsön. Jól illett a bőröm barnás árnyalatához (hozzá teszem, mindenki elcsodálkozik rajta, hogy vörös hajú létemre milyen sötét tónusú a bőröm), és erős kontrasztot adott lángoló frizurámmal. A hajammal nem csináltam semmi különlegeset, csupán kontyba tűztem, és reméltem, hogy úgy is marad. 

        

- Na, kapd fel a cipőd, Roxy meg majd kisminkel, én elfáradtam – sajnáltatta magát, de csak kiröhögtük. Kiment a szobából, de ha jól sejtem nem jutott tovább az ágyamnál. Nem tudom miért, de szeretik az ágyamat. Mondjuk tényleg elég puha…

- Ne álmodozz Répafej, hanem vedd fel a cipőd, és gyere – nógatott a velem maradt lakótársam. Belebújtam lábbelimbe, majd kifestett. Nem lett túl erős, olyat kaptam, amilyet kértem.

Megcsörgettem Harry- t a konyhából, hogy ha készen áll, jöhet értem.

- Bocsi, de nem tudok érted menni… de majd küldök érted valakit… rendben?

- Persze… - feleltem furcsállva.

- Oké… akkor negyed óra, és ott van érted a kocsi…

- Jó, akkor várom… majd megyek, szia.

- Szia – köszönt, majd lecsapta.

- Hmm… ez érdekes.

- Mi a baj? – tudakolta Roxana teliszájjal, mire Claire unottan megforgatta a szemét.

- Igazán nőies… - motyogta.

- Semmi-semmi – válaszoltam tömören a kérdésre.

Negyed óra múlva tényleg dudáltak. Türelmetlenül léptem ki az ajtón, és ott állt egy… egy limuzin! Ez most komoly?! Elégedetten szálltam be, miután a csajok csináltak pár képet. Úgy húsz perc kocsikázás után egy nagy, magas,  luxus szálloda mellett álltunk meg, a Temze partján. Belépve a recepcióhoz topogtam, ahol egy kedves középkorú nő mosolyogva mondta, hogy „Mr. Styles a legfelső emeleten várja”.  Beszálltam a liftbe, és a londiner kíséretében a legfelső szintre mentem. Már az épület felénél jártam, mikor eszembe jutott, hogy nem tudom, melyik szobába kell mennem. De erre nem is volt szükség, ugyanis egy helyes, öltönyös férfi várt rám a lift előtt. Igen, nem túlzok a férfi dologgal. Öltönyben Harry inkább felnőtt, mint kölyökképű srác.

Vigyorogva indultam felé.

- Gyönyörű vagy – mondta ellenállhatatlanul mosolygott.

- Köszönöm. Te is istenien festesz – léptem hozzá, és egy gyors szájrapusziban részesítettem. Féltem, hogy ha most megcsókolom, nem jutunk el az ajtóig. Kezét a derekamra csúsztatta, és úgy invitált beljebb. A lakosztály elképesztő volt. Minden bútor klasszikus, barokk, de a kiegészítők modernek, a fal és a padló fehér, így elég modern összhatást keltett. A nappaliban megálltam, de Harry tovább húzott az étkező felé, ahol egy gyertyafényes vacsora várt.

- Káprázatos vagy – suttogtam, és megcsókoltam, majd leültem az egyik székhez. Leültem volna, de ő megelőzött, és kihúzta nekem. – És még lovagias is.

Ő is helyet foglalt, majd nekifogtunk a csodálatos vacsorához. Rengeteg ínyenc étel volt, mind isteni. Most ittam életem legfinomabb pezsgőjét. És a tetejébe még ott ült velem szemben a világ leg… legkedvesebb, legfigyelmesebb, legelőzékenyebb, leghelyesebb pasija. Szóval már azt hittem ezt nem lehet überelni, mikor kihívott a tetőteraszra. Tetőterasz?! Mennyibe volt neki ez az este? Miután kiléptem, újra feltettem magamnak az előbbi kérdésem, ugyanis egy medencével találtam szembe magam. Odasétáltunk egy baldachinos ágyhoz, és letelepedtünk rá. Innen épp látni lehetett Londont.

- Gyönyörű a panoráma – mondtam zavaromban, ugyanis nem tudtam mit mondhatnék.

- Igen, szerintem is – motyogta, nyílván ő is zavarban.

Egy ideig csak ültünk, és csodáltuk a látványt, majd hirtelen megfogta a kezem, és így szólt:

- Szerettem volna beszélni veled valamiről, vagyis… két valamiről – igen, sejtettem én, hogy valami nyomja a lelked-gondoltam. – Szóval… arról van szó, hogy kész lett az új lemezünk, és e hónap tizenötödikén ki is jön, aztán rá három hétre, azaz július hatodikán, indulunk turnéra… - hadarta, én, pedig összetörve hallgattam. Mikor a turnéhoz ért, rám emelte zöld szemét. Nem folytatta, nyilván az ábrázatom miatt. Összeszedtem magam, és megkérdeztem.

- És… hol turnéztok? Gondolom itt, Angliában, ugye? – kérdeztem reményvesztetten.

- Jajj, dehogy gondolod! Legalább magadat ne csapd be! – szólt rám az eszem könyörtelenül.

- Nem… - hajtotta le a fejét. Látod? – Európa szerte megyünk…

- És most mit fogunk csinálni? – a hangom vékonyabban csengett, alig ismertem fel.

Hogy lehet így, ilyen könnyen elrontani egy estét?

- Hát… én is ezt akartam kérdezni. És ezzel el is jutottunk a másik megbeszélendő dologhoz. Ugyanis én nem akarok szakítani veled, bár nem vagyok távkapcsolat párti. De nem tudlak elhagyni, mert… - nyelt, és újra a szemembe nézett - … szeretlek.

Szeretlek… szeretlek, szeretlek, szeretlek… igen, biztos ezt mondta. Ezt nem lehet félre hallani. Szóval igaz.

Szeret.

Szeret, Szeret, Szeret!

A szívem olyan erővel ütötte a bordáimat, hogy azt hittem áttöri őket. Áttöri, és meg sem áll Harry szívéig, amivel mától örökre össze lett kötve.

- Én is szeretlek – mondtam határozottan, és nyakába borultam. Ott csókoltam, ahol csak értem, majd a csókcsata után visszaültem a helyemre.

Hogy lehet így, ilyen könnyen kijavítani egy estét?

- Szóval… akkor… - zihált. – Várj egy kicsit, nem tudok gondolkodni… - vigyorgott. – Szóval akkor mi a tervünk? Két lehetőség van: vagy jössz velem, vagy távkapcsolat – tette hozzá komolyan, mikor már kifújta magát.

- Hát… az az igazság, hogy nem hagyhatom itt a munkám. A suli után hazautazom a szüleimmel, de csak pár hetet maradok, aztán jövök vissza. Ugyanis a kiállítás bevételének egy részét jótékonyságra fordítom, és július végén indulok a kampánnyal. Nem mehetek veletek, ugyanis az én utam csak itt, az Egyesült Királyságban vezet.

- Értem. Szóval… távkapcsolat?

- Nincs más választásunk. Viszont, bár tudom, hogy sovány vigasz, de néha utánatok repülhetek egy-két napra. És skype- olunk, telefonálunk, sms- ezünk minden mennyiségben. Oké? Hiszen Liam és Lou is megoldják valahogy, nem?

- De, igazad van – egyezett bele félszegen.

- Viszoooont… ezt az estét igazán élvezhetjük. Hiszen egy darabig még itt vagyunk egymásnak – vonogattam a szemöldököm kacéran.

Boldogan felnevetett, majd felpattant, és még mielőtt követhettem volna példáját, felkapott a karjaiba, és bevitt a lakosztályba. A háló felé vettük az irányt, és ledobott a hatalmas, baldachinos ágyra, majd bekapcsolta a hifit, ahonnan Enrique Iglasias Naked című dala szólt. Találó…

Fölém hajolt, és szenvedélyesen megcsókolt. Egyik kezével mellettem támasztotta magát, másikkal pedig a derekamat fogta, majd kezével alám nyúlva lehúzta a ruhám cipzárját. Igaza volt Rox- nak… Nehéz lesz levenni ezt a ruhát. Mikor láttam, hogy Harry hiába próbálkozik, fordítottam helyzetünkön, majd feltérdeltem, és lehúztam a fehér csipkecsodát. Így már csak a fehérneműim voltak és az ő ruhái, így neki veselkedtem, és a ruhadarabok zsinórban landoltak az éjjeliszekrény mellett.

A lejátszó váltott, de maradtunk Iglasias- nál, csak most a Tonight szólt. Ez is találó… direkt ide válogatta a számokat?

A nyakam csókolgatta, végig a kulcscsontomig, majd vissza. A szívem majd kiugrott. Mikor már nem volt, ami elválasszon, fordított az álláson, és fölém kerekedett. Lábaim csípője köré kulcsoltam, és az gondoltam: te az enyém vagy, csak az enyém, nem adlak! Érzéki csókjai közben a hátát karmolgattam, amitől kirázta a hideg. Élvezem, hogy ilyen hatással vagyok rá. Megcsókolt, de úgy, ahogy még soha. Mintha az élete, az életünk függne tőle. Aztán én is eljátszottam vele a nyakpuszilgatós dolgot, csak hogy visszaadjam. Aztán nyakába temettem arcom, és fülébe búgtam:

- Szeretlek – erre megrázkódott.

- Én is – súgta, majd belepuszilt a fülembe, mire felsóhajtottam.

Szenvedélyesen forrtunk össze. Úgy éreztem egymásnak lettünk teremtve, mert ha ez nem így lenne, nem lehetne ilyen tökéletes ez az egész. A testünk tökéletesen összeillett, életemben nem éreztem magam olyan jól, mint karjaiban. Nem is tudtam, hol vagyok. De hogy őszinte legyek, nem is érdekelt. Ő az én másik felem, a személy, aki miatt érdemes reggel felkelnem. Az életemet adnám érte, és tudom, hogy ő is értem.

Csak magamat tudom ismételni: egymásnak lettünk teremtve.

8. Fejezet

Kedves olvasók! Tudom, hogy régen jelentkeztem, de istenem: ez volt a nyáriszünet első hete! Ki kellett élveznem! Külön bocsánatot kérek Petrától, és Dorinától, akiknek beígértem ezt a fejezetet, jóval korábbra. De, még ha jó kis késéssel is, de hoztam az új részt. Éééés… Már több mint 1150- en olvassátok a blogot! Köszönöm nektek! A részhez nincs hozzáfűzni valóm, max annyi, hogy ez egy amolyan… átkötő rész lesz. Na de jó olvasást! – Gréti xx

***

A tömeg már köré gyűlt, a mentőket hívta éppen egy néni. Odafurakodtam, és sokkot kapva motyogtam:

- Úristen! Gwen! Gwen, hallasz?! – még élt, a mellkasa mozgott, de a fején egy hatalmas seb éktelenkedett, az alhasából, pedig az autó fényszórójának egyik narancssárga – ám a vértől vörösre színeződött – műanyag darabkája meredezett, és a sérülésből könyörtelenül bugyogott a vér. Aztán a testére vándorolt a tekintetem… Itt felszisszentem a látványtól, ugyanis a lába lehetetlen pózban hevert alatta. Egy negyvenes férfi éppen az inge ujjával kötözte a sebet, és azt mondogatta, hogy „orvos vagyok, nyugodjanak meg” és hogy „menjenek hátrébb, hagyjanak neki levegőt”. De én nem mozdultam, csak tovább beszéltem hozzá:  – Gwenny, szólalj meg! Mondd hogy jól vagy!

- Ismeri? – kérdezte a pasas, aki elütötte.

- Persze, hogy ismerem, maga barom! Különben honnan tudnám a nevét?! – mordultam rá. Erre inkább befogta, még mielőtt neki esnék. Jól tette.

Újra felé fordultam és ekkor megláttam, hogy jobb kezében ott van a pénztárcám, és egy névjegykártya.

Ekkor befordult a sarkon a mentőautó, és a rendőrök. Az egyik sün magával vitte a fickót, amit elégtétellel fogadtam. Eztán Gwen- t feltették a mentőjárműre. Kisebb könyörgés után megengedték, hogy velük menjek. Naná, hogy könyörögtem, hiszen az egész az én hibám volt…

Két óra múlva már a kórház folyosóján ücsörögtem Gwen családjával. Éppen Harry- vel beszéltem telón, mikor kijött az orvos a műtőből. Szó nélkül kinyomtam a telefont, ezzel újból cserben hagyva az aggódó Harry- t, és a szülők-testvérek mögé állva hallgattam, mit mond a doki. Beszélt Gwendolyn állapotáról, és hogy valószínűleg négy - öt hét múlva el is engedik. Egy kórterembe helyezték, így a székhelyünk átköltözött arra a folyosóra. Aztán engem a kezelőorvos odairányított a folyosó végén álló rendőrhöz, hogy mondjam el, mi történt.

- Jó napot, Justin Raynolds felügyelő vagyok. Feltehetnék néhány kérdést, hölgyem? – kérdezte kedvesen a húszas éveiben járó, izmos, egyenruhás pasi. Máskor biztos, hogy keresnék neki egy csajt a barátnőim közül, mert mit kell mondjak, elég dögös volt - de erre most nem igazán figyeltem.

- Persze… Ez csak természetes – mondtam fáradtan, pedig még csak fél három volt. Hiába, kikészített ez a nap…

- Rendben. Neve? – és a szokásos kérdések:

- Dalma Kovacs

- Születési dátum?

- 1994. augusztus 16.

- Születési hely?

- Budapest, Magyarország.

- Anyja leánykori neve?

- Katalin Szabo.

- Állampolgársága?

- Magyar. Csak tanulni jöttem ide, ösztöndíjam van – ezután a balesetről kérdezgetett.

Elmeséltem, hogy interjún voltam, és ő volt a riporter, és hogy miután eljöttem, csak a telefonálásra figyeltem, így ha Gwen kiabált is utánam, nem hallhattam. Majd azt is elmondtam, hogy a tárcám, és az ő névjegye volt a kezében.

- Az öné volt?

- Igen. Vissza is akartam kérni, de mindig elfelejtettem, és…

- Sajnálom hölgyem, egy ideig nem kaphatja vissza – szakított félbe. – Bár nem sok hasznát vesszük, de a nyomozás idejére a bizonyítékok közé kell helyeznünk.

- Öööö… hát, gondolom ez ellen nem tehetek semmit, igaz?

- Nem, sajnos tényleg nem – adott igazat mosolyogva.

Sóhaj. Csönd. Majd megszólalt:

- Oké, akkor egyelőre ennyi. A telefonszámát mindenesetre elkérem, ha van még valami, értesítjük.

- Köszönöm – feleltem fásultan, és örültem, hogy lassan hazamehetek.

Éppen visszafelé sétáltam a folyosónkra a jó negyven perces „vallatás” után, mikor egy nővér sietett felém:

- Jöjjön gyorsan, a páciens felébredt, és önt hívja.

- Jajj… Sietek! – kiáltottam izgatottan, és a kórterembe futottam.

A szoba oldalában egy kényelmetlennek tűnő vaságyon ott feküdt Gwen, körülötte, pedig az egész pereputty. Miután észre vett, vigyorogva fordult felém. Haja kócos volt, és testéből megszámlálhatatlanul sok csövecske indult útnak. Keserűen mosolyogva léptem feje mellé.

- Szia – láthatólag csak ennyit bírt kinyögni.

- Szia. Hogy te mekkora bajba keverted magad miattam! Egyébként is! Miért kellett utánam jönnöd?

- Hááát… így visszanézve hülyeség, de akkor olyan logikusnak tűnt… - mondta lassan, tagoltan. – Szóval. Nálam hagytad a pénztárcádat, mert ugye, mutattál képeket a családodról, meg minden, és… – itt fújtatott egyet, és én türelmesen vártam, míg összeszedi erejét a folytatáshoz –, gondoltam utánad megyek, úgyis ebédelni akartam, talán szívesen jönnél velem… Aztán kiabáltam utánad, de te persze nem hallottad… Már épp a nyomodban voltam, másfél méterre tőled kiáltozok, de nem fordulsz meg… Már majdnem megfogtam a vállad… és aztán hirtelen világosság, majd elsötétült minden – fejezte be kifulladva monológját.

- Hát… igazad volt. Így visszanézve tényleg hülyeség – mondtam, és ő erre megeresztett egy vérszegény mosolyt, de láttam, hogy az anyjának nem igazán tetszik a komolytalanságom ilyen válságos keretek között, így bizalmasabb hangnemben így szóltam: – A lényeg, hogy egyben vagy!

- Igen… és köszönöm, hogy itt vagy.

- Ugyan! Hiszen mindez miattam van… Én hagytam ott a pénztárcám. Én nem hallottalak meg. Szóval ez a legkevesebb. És hogy állandóan látogatlak – tettem hozzá mosolyogva.

- Köszönöm, rendes tőled.

És így váltunk el pénteken.

Harry otthon várt, és megkönnyebbülten szorongatott, miután elmeséltem, nekem annyi bajom van összesen, hogy csorba esett a lelkiismeretemen. Ezen gyorsan segített, ugyanis egy lágy csók kíséretében elmondta álláspontját, miszerint nem én vagyok a hibás. Én hittem neki. Mikor csókol, olyan állapotba kerülök, hogy mindent elhiszek neki. Az estét együtt töltöttük, és végig dumáltuk az egész éjszakát. Beszélgettünk a családról is, amitől nekem szívszaggató honvágyam kerekedett. El is határoztam, hogy másnap felhívom anyut, aput és a tesóim.

Szombaton reggel felhívtam anyut, és ugyanezzel a hívással beszéltem apuval és az öcsémmel. Meghívtam őket a suli művészeti gálaestjére és az új kiállítás megnyitóra is. Küldök hétfőn nekik repjegyet. Felhívtam a bátyámat is, de ő szomorúan közölte, hogy nem tud jönni a kiállításokra. Eztán Gumicukorral reggeliztünk, majd ő elment a stúdióba felvenni az egyik új dalukat, és pedig bementem a kórházba Gwenhez. Örült neki, hogy tényleg bejárok hozzá, és nem csak a levegőbe beszéltem. Úgy vettem észre unatkozik, így beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy egy csomó nyelven beszél. Erre rávágtam, hogy igen ám, de én tudok magyarul. Ez érdekelni kezdte, és kitalálta, hogy azt a hónapot, amit itt kell töltenie, a magyar nyelv tanulására fordítja. Nekem, személy szerint nem fér a fejembe, hogy miért akar valaki magyarul tudni, de beleegyeztem a tanításba. Mondtam neki, hogy nehéz nyelv, de őt nem érdekelte, belevágott. Délután indultam haza, és festeni kezdtem. Nem is figyeltem, hogy mit festek, csak vitte az ecset a kezemet. Szeretem, mikor ilyen hangulatban vagyok. Nem kell azon töprengenem, hogy vajon jó lesz- e a kép, vagy sem. Csak az a baj, hogy mikor ez a gondolat elér a fejemig, a pillanat darabjaira hullik szét, és oda az ihlet. Így történt most is, hát nem volt mit tennem, fáradtan roskadtam az ágyamra.

Vasárnap reggel elmentem a parkba rajzolgatni. Nagy nyomás nehezedik a vállamra, és ezt egyre jobban észlelem magamon… Állandóan rajzolok. Evés közben, telefonálás közben, tanítás közben… olyan szétszórt lettem, hogy néha úgy érzem, szétesek. Ilyenkor segít a barátaim nagyölelése. Szóval, ahogy rajzolgatok, észre sem vettem, hogy egy férfi mellém lép, pórázon vezetve egy németjuhászt. Csak arra eszmélek fel, hogy a kutya az arcomat nyalja… Mint később kiderült, Justin- é a kutyus. A rendőré. Tehát ő is a közelben lakik. Kicsi a világ… Elhívott ebédelni, amit elfogadtam, közben udvariasan, de nyomatékosan sejtetve, hogy van barátom. Nagyon rendes pasi, intelligens, kedves, humoros. Ebéd után elmentem Gwen- hez a kórházba. Egyre javul az állapota, na nem mintha értenék az eredmények elolvasásához, ezt onnan tudom, hogy az arca pirosabb, a haja fényesebb. Este megint festettem, de új vászonra, a tegnapira rá sem néztem. Ilyenkor jobb, ha tartok egy kis szünetet. A mai „remekművem” (ahogy C fogalmazott az éjszakai nassolás keretein belül) készen is lett, még ha későn is fejeztem be. Vagy korán. Attól függ, holnapnak számítjuk- e a hajnali fél négyet…

Hétfőn bementem a suliba, végiguntam az órákat, majd a Nespa- mon elindultam az új barátnőm felé. Gwenny arca mindig csupa boldogság amikor belépek a kórterembe. Gwenny arca mindig csupa düh, mikor le Gwenny- zem… Azt mondja, nem kisbaba már, és ne becézgessem így, ugyanis idősebb nálam. Állandóan húzzuk egymás agyát, szünetet sem hagyva az oltogatások között. Este, mikor hazaértem, oda álltam szombati képem elé, és szemügyre vettem. Hm… nem is rossz. Sőt! Ez az egyik eddigi legjobb alkotásom. A festmény szarvasokat ábrázolt egy erdőben. Júúúj… régen mennyi, de mennyi szarvast rajzoltam! A szarvasok a kedvenc állataim, tizennégy-tizenöt évesen milliónyi tanulmányrajzot készítettem róluk. Elfogott a nosztalgia, és ezáltal megjött a kedvem a kép folytatásához. Az éjszaka közepén Claire bejött hozzám, hogy ideje aludni, holnap iskola.

- Igenis anyuci! – kiáltottam utána nevetve, mikor kilépett az ajtón.

- Ne ordibálj már, felvered az egész utcát! – jött vissza mérgelődve-viccelődve. – Ha nem fekszel le, holnaptól egy hétig nem kapsz sütit! – fenyegetett anyukás hangnemben, de a végét már elröhögte.

- Gyere inkább, ülj ide, beszélgessünk! – invitáltam kuncogva.

Leült, és vagy két órát beszélgettünk. Mostanában nem sokat alszom esténként, és ez meglátszik rajtam. Karikás a szemem, feledékeny vagyok… De mindegy, a megnyitóig kibírom. Már csak öt hét… Addig még beiktatok egy, vagy akár két pihenőnapot is. Hm… de laza vagyok, mi?…

Szóval éppen Niall- ről beszélgettünk, és arról, hogy Claire nem győz eleget főzni rá, mikor felvetettem egy kényesebb témát.

- Figyelj… nem gondolod, hogy egy kicsit elhanyagoljuk egymást? Mármint… mióta együtt vagyunk a fiúkkal, olyan kevés időt töltünk együtt. Főleg Rox van sokat távol. Csinálni kéne egy csajos estét, nem?

- Igen, nem is rossz ötlet… mondjuk most pénteken?

- Rendben, nekem jó. De szóljunk Roxana- nak is, nehogy az legyen a végén, hogy elígérkezik Zayn- nek…

- Oké, ezt bízd csak rám. Te törődj a munkáddal – mondta kedvesen, majd felállt. – És most már tényleg aludj!

- Jó-jó… - motyogtam, és bebújtam a takaróm alá.

7. Fejezet

Bementünk, és az ajtó csukódott. Gyengéden az ajtó felé nyomott, majd mikor a hátam neki ütközött, érzékien megcsókolt, közben ujjai kigombolták kardigánom, és elkezdte lefejteni rólam a ruhadarabot. Mikor elhajította, akkor ébredtem rá, hogy most a fürdőzéshez vetkőztet, így én is belekezdtem. Lassan lehúztam kezem a nyakáról, végig a mellkasán, majd megállapodtam a nadrágja szélénél. Ujjaimat kicsit körbehúztam hasánál, a naci szél mentén, amibe beleremegett, és ezen mulatva belemosolyogtam a csókunkba. Elkezdtem kibontani az övét, szépen lassan. Ő ilyenkor már ott tartott, hogy póló sem volt rajtam. Egy másodpercre kihúztam magam karjaiból, és letoltam nadrágját. Eztán jött a többi ruhadarab, mígnem ott álltunk, az ajtónak dőlve, csókolózva, fehérneműben. Itt egy kicsit izgultam… de nemvolt rá okom, mert valami hihetetlenül gyengéd, és tapintatos volt. Mikor már teljesen meztelenül beálltunk a tuskabinba, elszállt minden izgalmam. Csak ő volt, és én.

Egy ideig csak álltunk a forró víz alatt, majd én a tusfürdő után nyúlva megmozdultam. Erre ő is közelebb araszolt, fejét a vállamba temette, és mosolyogva a fülembe duruzsolta:

- Remek. Úgysem volt még alkalmam női tusfürdővel zuhanyozni.

Na itt elszakadt a cérna, és nyakába borulva megcsókoltam. Szenvedélyesen viszonozta, és észre sem vettem, hogy útközben kicsente a kezemből a tusfürdőt, csak akkor, mikor a hideg folyadékkal elkezdett lemosni. Ekkor szétváltak ajkaink, és kivettem kezéből a flakont, és őt utánozva, elkezdtem simogatva fürdetni.

Azt hiszem ez volt életem legjobb zuhanya.

Mikor kiszállásunk után megtörölgettük egymást, már nem volt kínos. Nem féltem, hogy csúnyának talál, vagy ilyesmi. Ezért is imádom: mert nem kell megjátszanom magam, nem kell tökéletesnek lennem. Neki úgy vagyok jó, ahogy vagyok.

Kisétáltunk, adtam neki pizsipólót, én is felvettem a pizsamám, majd az ágyba kucorodva beszélgetni kezdtünk. A gyerekkorunkról volt szó, az iskolás évekről, a régi barátokról, kamaszszerelmekről. Elregéltünk pár cikis randit, például: mikor melléültem a széknek egy első randin, amit a srác egy híres és drága étterembe szervezett, vagy hogy ő leöntötte meggy lével az első „barátnőjét” nyolcévesen az egyik zsúron. Persze, hogy a kiscsaj a kedvenc fehér ruhácskájában volt…

Aztán a téma a komolyabb kapcsolataink felé kanyarodott. Ez nekem tök fura volt. Mármint, miért kell az exeimről mesélnem a jelenlegi páromnak? Ezt meg is mondtam:

- Harry… nem fura, hogy az előző kapcsolatainkról mesélünk? Úgy értem, az exeimről beszélni neked, az olyan… izé…

- Kínos?

- Igen…

- Szerintem ezzel nincs baj. Nem vagyok hülye, és te sem vagy az. Tudom jól, hogy lassan tizennyolc leszel, és azt is tudom, hogy a fiúk epekednek az olyan bombázók után, mint te.Tudom, hogy előttem volt jó pár pasid. És én ezzel együtt is imádlak. Hiszen a múltad is hozzád tartozik.

Erre nem tudtam mit mondani. Hallgattam. Aztán vigyorogva kérdeztem:

- És te mikor lettél ilyen bölcs?

- Hahaha… egyébként én mindig is bölcs voltam – válaszolta viccelődve.

- És neked mikor volt az első komoly kapcsolatod?

- Őszintén?

- Aha.

- Most – erre oda kaptam a fejem – Mármint voltak már barátnőim, de egyikért se adtam volna az életemet, viszont érted igen. Akármikor.

Erre meghatódottan elmosolyodtam, és talán még egy-két könny is szökött a szemembe. Puhán nyomtam egy édes puszit a szájára.

- Na és neked? Mikor volt az első komoly párkapcsolatod?

- Nekem?... hm… tizenöt évesen. Elsős voltam a gimiben, és egy harmadikos sráccal jártam. Fél évig tartott, aztán közös megegyezéssel szakítottunk. Kiderült, hogy barátnak jobbak vagyunk, mint szerelmeseknek. Azóta is tartom vele a kapcsolatot. Aztán ott volt még rá egy évre az egyik évfolyam társam. Tudod, olyan igazi vak szerelem volt. Teljesen belezúgtam, nem láttam a rózsaszín felhőktől. A negyedik randink után kiderült, hogy más lányokkal is találkozgat. Persze dobtam, és elmondtam a többi lánynak is. Ők is dobták. Viszont az egyik csajjal legjobb barátnők lettünk. És még most is hetente telefonálunk. Dinának hívják. Ekkor egy életre elegem lett a pasikból. Legalábbis azt hittem. Viszont rá egy hónapra megismertem egy fiút. Azt hittem, csak barátok vagyunk. Aztán szépen, lassan belehabarodtam. Ő volt az első, akinek azt mondtam, hogy szeretem. Végül nagyon rossz vége lett a dolognak – itt abbahagytam a mesélést, ugyanis most következett volna a dolog, amiért az előbb olyan csúnyán félbeszakítottam Harry- t.

Szerintem vette a lapot, mert nem kérdezősködött tovább. Ezután még beszélgettünk egy csomót, majd észre sem vettem, hogy elaludtam.

***

Reggel a telefonom csörgésére ébrednem. Miután nagyon (nagyon!) nehezen kikászálódtam az ágyból, az éjjeli szekrényen találtam egy üzenetet. Próbáltam elolvasni, de alig bírtam nyitva tartani a szemem. Egy kicsit megerőltettem magam, és ekkor megláttam egy szót: Harry. Na erre kipattantak a szemeim, és elolvastam a cetlit:

Basszus! Ma van az interjú! Hány óra?! Jó… csak fél nyolc… tízre beszéltük meg a találkozót. Megnyugodva indultam le a lépcsőn, kávé után kutatni a konyhában. Ott találtam Roxy- t, de Claire sehol sem volt.

- Jó reggelt álomszuszék. Hogyhogy ilyen korán keltél? Péntekenként mindig sokáig alszol.

- Igen, de ma mennem kell az interjúra a Cosmopolitan- nel. Tudod, meséltem…

- Ja, igen! És? Izgulsz?

- Persze! Hiszen ez a Cosmo!

- Jól van, na! – mentegetőzött vigyorogva.

Megkávéztunk, majd rákérdeztem:

- Hol van Claire?

- Az 1D házban… ott aludt Niall- nél. Bár lassan jönnie kéne haza, mert a fiúk már rég leléptek… próbálnak.

- Lehet, hogy út közben megállt vásárolni – mondtam nevetve.

- Igen, az lehet – értett egyet röhögve.

Ekkor nyitódott és csukódott az ajtó.

- Emlegetett szamár! Szia Claire! – kiabáltam kuncogva.

- Sziasztok – lépett be mosolyogva, kezében temérdek mennyiségű zacskóval.

Erre a látványra Rox- szal úgy elkezdtünk vihogni, hogy az egész ház zengett a nevetéstől. Már a földön ültünk, egymásnak dőlve, hasunkat fogva, mikor Claire megszeppenve kérdezte:

- Mi olyan vicces?

- Jajj… bocsi, csak… hahaha… túl… jól is… túl jól ismerünk… - kacagtam.

Pár perc után sikerült megnyugodnunk, és elkezdtünk együtt megreggelizni. Közben C elkezdte mesélni, hogy mit vett. Már a harmadik zacskó tartalmán is túl voltunk, mikor vidáman újságolta:

- Nektek is vettem ám valamit! – és a negyedik-ötödik zacsikhoz lépett.

Rox egy piros varsity jacket- tel lett gazdagabb, nagy „R” betűvel a szíve felett,

Rox, és az új pulcsija

 én pedig egy gyönyörű, barackvirág színű ruhát kaptam.

- Azért kaptad, hogy ma ebben menj, úgyhogy most felmész a szobádba, és keresel hozzá kiegészítőket. Negyedóra múlva ott vagyok ellenőrizni a szerelésed, addigra legyél kész! – adta ki a parancsot.

Hálásan borultam a nyakába, majd felszaladtam, és felöltöztem.

Az interjún viselt ruhák

-         Na látod! Értesz te ehhez! – dicsérte a szerelésem.

***

Beléptem az óriási ület óriási előcsarnokába, az óriási üvegajtón. Odasétáltam az információs pulthoz, amin nagy rózsaszín betűkkel állt kivilágítva: COSMOPOLITAN. A recepcióshoz fordulva tudakoltam:

- Jó reggelt. Dalma Smith vagyok. Riportot készítenek velem. Tudnál segíteni, hogy hová kell mennem.

- Persze – felelte mosolyogva, és pötyögni kezdett a gépen. – Meg is van. Gwendolyn Richards irodája, 34. emelet, 208- as szoba. A liftet jobb ra találod, feltelefonálok, hogy megjöttél – fordult felém újra továbbra is mosolyogva.

Meg köszöntem, és a felvonóhoz siettem. Megnyomtam a 34- es gombot, mikor felértem kiszálltam, és bekopogtam az említett ajtón, és a „szabad” kiáltást követően beléptem a gyönyörű, és hatalmas irodába. A mahagóni íróasztal mögött ott ült egy tőlem pár évvel idősebb nő. Ahogy felém sétált, megszemléltem kifogástalan öltözékét, ami teljes profizmust tükrözött.

Gwendolyn Richards

- Szia! A nevem Gwendolyn Richards. Te bizonyára Dalma vagy. Örülök, hogy megismerhetlek.

- Hello! Én úgyszintén Gwendolyn. Te készíted az interjút?

- Igen, de szólíts nyugodtan Gwennek.

- Rendben.

Eztán hellyel kínált, amit hálásan elfogadtam. Kérdezte, hogy kérek kávét, teát, vagy reggelit, de ezeket félénken visszautasítottam. Ő is leült, majd a diktafonját bekapcsolva az asztalra tette, és kérdezgetni kezdett.

Tudakolta az iskoláimat (hogy jártam- e művészeti oktatásra), beszéltünk a családomról (erről mutattam képeket a tárcámból), kérdezett a festményeimről, a stílusukról, arról, hogy hol szoktam készíteni őket, mennyi ideig dolgozom egy képen, mire gondolok festés közben. A jelenlegi, és az új kiállításomról is beszéltünk, és az utóbbi nyitási dátumáról, ami körülbelül egy hónap múlva lesz esedékes. Kitért arra, hogy szeretnék- e saját galériát, iskolát, egyebeket a jövőben, és hogy mit szeretnék még elérni, dolgozni az elkövetkezendő időkben. Aztán jött a kérdés: vajon Harry befolyásolja a művészetemet?

- Nos erre én nem tudok válaszolni, mivel nem látom magam kívülről. Engem biztos megváltoztatott, de hogy a képeimmel mi a helyzet, ezt majd eldönti a nézőközönség.

Leállította a diktafont és vigyorogva rám nézett:

- Tökéletes végszó egy tökéletes riportnak!

- Köszönöm.

- Az ügynököddel majd megbeszélem, hogy küldjön pár képet a reklámanyagból, és majd azt tesszük a cikk mellé. Rendben?

- Persze. Tökéletes.

Még beszélgettünk egy kicsit. Nagyon szimpatikus lány. Kiérve a monumentális irodaházból felhívtam Harry- t. Boldogan meséltem, hogy milyen jól sikerült az interjú. Telefonálva indultam haza, nem figyeltem a világra. Viszont arra felkaptam a fejem, hogy hatalmas fékcsikorgás és dudálás közepette megáll pár méterre mögöttem egy autó. Ijedten nyomtam ki a telefont, és hátra fordultam. Az autó előtt ott feküdt egy ismerős nő. Gwen.

6. Fejezet

Kedves olvasók! Átléptük a 930- as olvasói létszámot! Imádlak titeket! <3 Ez a rész egy kicsit mentes lett a 1D- től, (de csak kicsit!!) hiszen nem akartam, hogy sülve-főve együtt legyenek a főszereplők, és elfojtsák egymást. Ez a rész Dalmáról szól, és arról, hogy hogyan egyengeti a karrierjét :))). Ezt a fejezetet a 8.D- nek ajánlom, amiért elsők lettünk a sportnapon ;DD. Mivel egy ideig nem tudok részt hozni (nyolcadikos vagyok, ballagok, na!), most írom: nagyon szeretem az osztályt, hiányozni fog a fogyatékos fejetek! <3 És bocsi, hogy csak később lesz rész ://.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki szuszog. Nagyon édesen szuszog. Kinyitottam a szemem, és óvatosan a hang irányába fordítottam a fejem, ahol megláttam Harry- t. Olyan aranyosan aludt, hogy nem akartam felébreszteni, de így felkelni sem tudtam, mivel erős karjait körém fonta. Nem tudtam mit csinálni, így visszaaludtam.

***

A szombatot a fiúkkal töltöttük, méghozzá elkísértük őket egy kisebb koncertre, és a backstage- ből hallgattuk, illetve néztük őket.

A vasárnap otthon voltam, és festegettem. Annyira élvezem, és örülök, hogy ebből élhetek. És egyébként, még két hét, és kész lesz az új kiállítási anyag. Juhéééé!

Hétfőn suliba mentem, ami a hétvége után elég unalmas volt. Egészen délután négyig, mikor kaptam egy telefonhívást a Cosmopolitan szerkesztőségétől, miszerint szeretnének velem egy riportot. Mikor megkérdeztem, hogy a Harry- vel való kapcsolatomról szólna- e az interjú, nagy meglepetésemre azt válaszolták, hogy nem, mert bár arra is kitérnek majd, a karrieremről, a hivatásomról, és a munkáimról fog szólni a cikk. Természetesen vállaltam, hisz ez jó reklám, és ilyet csak egyszer ajánlanak fel az embernek. Péntekre beszéltünk meg találkozót. Este pedig felhívtam Gumicukrot, és majd negyven percig dumáltunk. Hiányzik!

Kedden az iskolában készültünk az év végi kiállításra, ahol minden diák egyetlen munkáját állítják ki. A mi osztályunk az aulát díszítette a tárlathoz, az évfolyam másik fele a folyosókért volt felelős, a többi osztály, pedig a képek elrendezésével foglalatoskodott, a tanárokkal egyetemben. Délután beszéltem Harry- vel, de csak tíz percet, mert el volt foglalva, így éjszaka sms- ezgettünk egy csomót. Csütörtökre beszéltünk meg egy találkát a romos játszótéren. Nagyon hiányzik!

Szerdán az ügynököm, Thomas telefonált, hogy másnapra ne csináljak programot, mert talált helyszínt a kiállítás reklámozására készülő fotósorozat elkészítéséhez. Ennek persze Harry nem örült, de mikor felajánlottam, hogy jöjjön velem, egyből felvidult. Olyan cuki! Nagyon, nagyon hiányzik!

Csütörtökön órák után jött értem az ügynököm, kocsival, és egy vidéki, tengerparti birtokra vitt, ahol volt búzatábla, zöld mező, vízcsapkotta sziklaszirtek, és egyéb festői tájak, amik témában illettek a kiállítás darabjaihoz.

Fotózás helyszíne

Felhívtam Harry- t, és erősen gesztikulálva elmagyaráztam neki, hogy a főútról melyik elágazásnál kell lekanyarodni, hogy ide tudjon jönni. Mikor bekanyarodott a fekete Audi, megnyugodtam, hogy nem tévedt el ezen az isten háta mögötti helyen. Amint kipattant a kocsiból, egyből a nyakába vetettem magam, és miután kicsókolóztuk magunkat, kezdődhetett a fotózás. Én már az elejétől elleneztem, hogy engem is fényképezzenek, hiszen nem engem kell reklámozni, hanem a képeket, de Thomas kitartott a véleménye mellett, miszerint kombinálni kell a kettőt.

A képek készítéséhez parasztlányos ruhákat kaptam, amiben szerintem idétlenül, Harry véleménye szerint pedig édesen festettem.

A sorozat készítését a parton lévő házban berendezett kisebb stúdióban kezdtük,majd a parton folytattuk,végül a birtok tisztásán, és a gabonamezőn fejeztük be.

A fotózás után hazamehettünk Harry- vel, hogy együtt töltsük az estét. Begördültünk az utcába, és a házba lépve egyből a szobám felé vettük az irányt. Leültünk az ágyamra, és beszélgetni kezdtünk. Szó folyt a rajongókról, a turnékról, a kiállításról, és az év végi tárlatról is. Aztán közelebb csúszott, és bensőségesebb hangnemben folytatta:

- Olyan rég láttalak. Szombaton. Azaz… - gyors fejszámolás, hallani, ahogy forognak a fogaskerekek – négy napig nem találkoztunk!

- Igen. Nehéz is volt – értettem egyet, és közelebb húzódtam.

- Hiányoztál – suttogta hozzám hajolva. Itt kihagyott egyet a szívem. Wow!

- Te is nekem  - feleltem, és nem bírtam tovább, mohón a szája után kaptam.

Belemosolygott a csókunkba, de aztán készségesen viszonozta. Szenvedélyes csóközönünket csak néha-néha törte meg pár sóhaj. Elvesztve az önuralmát a derekam alá nyúlt, és hátradöntött, így felém kerekedve. Erre én józaneszemet hátrahagyva a hajába túrtam, másik kezemmel a mellkasát simogattam, lábamat, pedig felhúzva a csípője köre fogtam. Egyik kezével a hátamat simogatta, egyre lejjebb haladva, a fenekemen át, egészen a combomig, míg másik kezével a pólóm határát fedezte fel. Mindeközben a nyakamat csókolgatta, a kulcscsontom felé haladva. Mikor ujjai a felsőm alá csúsztak, hasamat cirógatva, átszántva a bordáimon, és a melltartóm csatját keresték, feleszméltem.

Nehogy már kevesebb, mit két hét után lerohanjon, én meg hagyjam magam! Mi vagyok én? Valami… feslett nőszemély, akit mindenki megdönthet? Nem! De nem ám! … Még akkor sem, ha az alany ilyen jóképű, kedves, figyelmes, vicces, helyes, édes… de nem! Akkor sem hagyom magam!

Gyengéden eltoltam magamtól, tényleg nem erősen, de ő mégis vette a lapot, és hátrált. Mikor mindketten az ágyon ültünk, egyetlen szó nélkül, zihálva, kitisztult a fejem. És bár legszívesebben itt és most letepertem volna, tudtam, hogy jól döntöttem. De akkor mi ez a nagy üresség, és bűntudat a szívemben? És most értem el odáig, hogy tekintetem rátévedt barátomra. Arca csupa fájdalom, megbánás, bűntudat.

- Szívem, én… - kezdtem, de ő félbeszakított.

- Ne! Kérlek, ne mond semmit – szünet. – Bocsáss meg, nem akartalak letámadni. Csak már nem bírtam magammal. Sajnálom. Kérlek, ne haragudj, én csak… - hadarta halkan, de most én szakítottam félbe.

- Te ne haragudj! Nem akartalak megbántani, nem a te hibád, hidd el! Nem tettél, vagy mondtál semmi rosszat, csupán… nekem ez agy kicsit gyors.

Itt egy szomorú, önmarcangoló, amolyan „ez hülye, ha azt hiszi, hogy beveszem a szövegét!” típusú fejcsóválás.

- Ne rázd a fejed! – tiltakoztam, mire egy keserű mosoly volt a válasza. – És pofákat se vágj! Világos?! … Na idefigyelj, te nem tehetsz semmiről. És ha kíváncsi vagy rá, és is akarom, csak félek. Félek, mert… – itt nyeltem egy nagyot – mert megvan rá az okom. Ha egy kicsit jobban ismerjük egymást, elmondom az okot, most elégedj meg annyival, hogy én is kívánlak, de nem akarom elsietni a dolgot – soroltam gyorsan. Csoda, hogy nem fulladtam meg, tekintve, hogy ezt mind egy szuszra hadartam el.

Most végre rám fordította azt a gyönyörű zöld szempárt, amellyel lassan két hete álmodok. Gyengéden elmosolyodott, és úgy nézett rám, mint a legnagyobb kincsére.

- Van kedved tusolni? Nem, semmi olyanra nem gondoltam – vágott közbe, tiltakozásomat látva. – csak agy sima zuhany. Csak egyszerűen, nagyszerűen. Na? – nézett rám reménykedve.

- Hát… miért is ne? – vigyorodtam el, mire ő a fürdő felé húzott.