19. Fejezet

Itt az utolsó előtti fejezet. Haladunk a finálé felé, felpörögnek az események. Kicsit nyomottabb a hangulat, nehezebben emészthető. De azért remélem, beveszi a gyomrotok…:)) Arról szól a rész, hogy az élet nem habos torta, néha egy perc alatt felfordulhat az életünk. Nem lett túl hosszú, mert a befejező részt szeretném kicsit elnyújtani. Lehet, hogy kicsit zavaros, pedig a fejemben olyan jól összeállt a kép! De azért próbáltam jól leírni. Majd ti eldöntitek, hogy sikerült-e. Jó olvasást, xx Gréti.

Ui.: Ma van a blog első szülinapjaaaa :D köszi nektek! Mindent. :*

Sötét van.  Furcsán sötét. Általában, ha azt mondjuk sötét, nincs is egészen sötét. Be-besüt éjszaka a holdfény az ablakon, a függönyön keresztül beszűrődik az utcavilágítás éles fénye. De most más a helyzet: olyan sötét van, olyan világtalanul sötét, hogy bele borzongok.

Kétségbeesve keresem a kiutat a fénytelenségből, de esélytelenül próbálok megszökni. Nem mozdulnak a végtagjaim, akárhogy is parancsolom nekik. Na nem úgy nem mozdulnak, mint mikor álmodom, és irányíthatatlan a testem. Nem, most érzem, hogy megfeszülnek az izmaim, lábam futásra, ugrásra kész, karom eltaszítaná magától a riasztó árnyat.

Szóval mozdulnék én, ha lehetne. De be vagyok zárva, egészen testközelben vannak a cellám falai. Mint egy személyre szabott öntőforma, sehol egy rés, az ujjamat sem mozdíthatom. Mintha légmentesen vákuumba zártak volna. Érzem, hogy valaki közeledik. Riadtan kutatok utána, vajon honnan leselkedik rám. Bár nem tudok védekezni, ha rám vetődik, mégis tudni akarom, merről veszélyeztet. Ahogy közelebb ér, egyre inkább úgy vélem, hogy nem is valaki, inkább valami. És nem menekülhetek, mert szinte bőrömhöz ér a korlátozó határ. És egyszer csak ide ér. Nem egyfelől jött, hiába kerestem szememmel. Körül ölelt végig. A sötétség jött. Nos igen, ha eddig azt hittem nem látok, tévedtem. Teljes világtalanság, hontalanság vesz körül. Most mintha mindent elvettek volna tőlem. Semmim sincs. Eddig talán csak a remény volt enyém, talán az világított. De most ő is elhagyott, az a hitvány áruló! Bíztat, küzdésre késztet, s ha igazán szükségem van rá, inába száll bátorsága. Másom sincs már, mint a testembe zárt lelkem, ó, az a szegény madárka, ki szállna, el innen, messze! A lelkem maradt csak nekem, és ez a feneketlen, magába szippantó, hívogató fénytelen űr. Mert itt az igazi sötétség.

Itt van. Tudom, érzem. Nyakamba liheg, felborzolja tollaimat közelsége. Egyszerre viszolygom közelségétől, és élvezem bénító hatalmát. Kitapogatom alakját tudatom tenyerével. Milyen torz, formátlan! Pedig egész máshogy képzeltem. Magam elé idézek egy képet, milyennek gondoltam őt. Még nem alkottam meg a képet, de ekkor már megrezzen a levegő. Vibrál, csapong, körülöttem az éj más alakoz ölt, változik.

Mikor felocsúdok, újra fogvatatóm felé fordulok, képzeletbeli karom felé lendítem, és egyből fejére találok. Ujjaim végigszántják arcát. Milyen selymes, hamvas bőrt, pisze orrot, ívelt szemöldököt, puha ajkakat, hibátlan metszésű arcélt tár szemem elé tapintásom! Az arcot dús haj keretezi. A hajából, és szájából ítélve nő. Tovább tapogatok, míg szeméhez érek, félek hozzá érni, csak szempilláit súrolom, de amint érintkezésbe kerülök velük, megcsap a hölgy személyisége, mint szálló parfüm.

Visszarántom reszkető elme-karom, és merevségbe burkolózom, amíg fogadom az ismereteket a személyiségéről. Emlékek, érzések, indulatos kicsapongások, a veszélyeztetettség és a féltékenység érzetéből eredő hibák ismerete kegyetlenül kúszik elmémbe, mind megannyi tőr. És az utolsó kép is kiég, én, pedig értelmezem az új információkat. Tudom ki vagy! – mondanám, de nem tudom mozdítani ajkaim. Próbálnám az elmémmel elküldeni az üzenetet, de megrettenek, félek válaszától. Helyette újra arcához nyúlok, újra száját veszem célba. Megjön a bátorságom, és nekiveselkedem. Csak suttogva ugyan, de lövellem felé a tétova üzenetet: Lindsey? Kíméletlen szája mosolyra húzódik, orcája mozgásából ítélve gúnyosan.

Igen, ő az. Hihetetlen, hogy mennyire ismer új, keserédes ellenségem, a sötétség. Még ki sem eszeltem, milyennek képzelem, s máris elém tárta az ő képét.  Az övét, az én személyes szörnyetegemet, a tökéletes borzadályt a szememben.

Menj innét! Menj innét, te kamasz szörny, te! Tűnés, kotródj!– üvöltöm torkomszakadtából, és lökök egyet rajta agyban, mire arca elkomorodik, utána összerezzen, visszatántorodik, majd hátrál pár lépést. Érdekes. Úgy tűnik, csak akarnom kell, akarni teljes szívemből, s elkotródik. De akarom én ezt? Mert így, hogy távolodott, vészesen érzem hiányát.

Igaz, nincs többé a fenyegető riasztás, amit a bakfis boszorka jelentett, de mégsem érzem jobban magam. Sőt. Ő szépen elzsibbasztott, még szívességet is tett, Merthogy eltűnt a tőle való félelem, de helyébe borzasztóbb férkőzött: fájdalom. Olyan erővel sújtott le rám a kínzó fájdalom, hogy ha nincs rám öntött zárkám, összerogyom. És egyre csak zúdul rám a fájdalom, mintha rámcsapna a tenger hulláma. De nem hullám ez: szökőár. Már más is vegyül a fájdalomba. Emlékek, amik csak több kínlódást szülnek. Hagyom, hadd emésszen, gondolom, majd megküzdök vele, de nem bírom. Túl nagy a nyomás, a veszteség tudata.

Fáradtan vonom újra közelebb a Lindsey testébe költözött sötétséget. Ő mosolyog, mindentudó mosolyával, élcelődve, s biccent, hogy igen, ő is így gondolta. Még mindig hull rám a gyötrő víz, ám nem sokáig. Feltartja fél kezét, és abbamarad. De ami rám ragadt, úgy mar, mint valami erős sav. Tudja ezt ő is, mert másik kezével kedvesen, cirógatva letörli arcomról. Rám mosolyog, gyámolítóan, egy pillanatra édesanyám kedvességét látom szája sarkában, és ez megnyugtat.

Átadom magam neki, szellemi kezeimmel kitépem szívem, majd markába helyezem, had uralkodjék csak fölötte. Nekem ugyan már nem kell, üres az a szív. Megszakadt, és a feslett hasadáson ki szivárgott minden, mi enyém volt. Üres, de mégis végtelen, hasztalan dobog.

Zsebébe süllyeszti szívem, és megszorítja kezem.

Megnyugszom, elfogadom.

De épp elfogadom a sötétséget, valami vakító fényesség szűrődik át a ködös, sűrű, éjszínű űrben. Eltakarom szemem, de a gondolat béli végtag nem fogja fel a világosságot.

A látáshoz hang is társul. Furcsán ismerős. Hallgatom, de nem értem. Idegen nyelvet beszél. Fontolgatom szavait, néhány értelmet nyer, majd végül összeáll a kép, a nyelv. Angolul beszél. Ekkor döbbenek rá, hogy végig magyarul gondolkodtam.

Visszairányítom figyelmem a hangra, és küszködve értelmezem a beszédet.

- Nyugalom Harry! Felépül! Nem lesz gond, nem lehet gond! – hallom Louis szaggatott, elbicsakló hangját. Sírt. Jajj, Lou, úgy megölelnélek! Nem szeretem, ha valaki ilyen szomorú, főleg, ha fontos nekem. De várjunk csak. „Felépül”? Ki? Kinek esett bántódása?

- Louis, én, én… én meghalok, ha valami történik vele. Nem bírom ki. Képtelen vagyok rá… - Mondja Hazza. Hangja rémisztően rekedt, szüntelen zokogásról árulkodik. Jaj, drágám, ne keseredj el! És vajon ki az, akiért meghalna?

- Mondom, hogy nem lesz gond. Nem veszített olyan sok vért, a sérülései felületesek. Rendbe jön. És most aludj, kérlek – mondta kedvesen, de olyan hangvételű választ kapott, amitől lesütöttem szemem.

- Te komolyan nem érted?! A karcolások kicsik, és nem mélyek, mégis rengeteg volt a vér! Tudod mit jelet ez?! Azt, hogy… hogy… – de nem fejezte be, pedig engem érdekelt a folytatás.

Hallgattam volna még a fejleményeket, de kimerülten visszahuppantam a helyemre, megint beborult, elmém elzárta előlem az üdítő fényt és hangot. Gátat emelt elém, megvédett a fájó hírektől. Mintha csak veszélyes lehetne. Ugyan! Hisz a világosság jótékony, a kedves, törődő hang felépülést elősegítő. Kivéve, ha…

Ha rosszat hirdet a szeretett ajak.

Ekkor végleg elfáradtam, és álmosan elengedtem magam. A Sötét – új barátom – készségesen ajánlotta fel ölét, én, pedig újult szabadsággal, börtönömtől megszabadítva ráhajtottam fejem.

***

- Mr. Styles! Megérkeztek az eredmények – ébredtem egy idősödő férfi hangjára.

- Igazán? És? Mondja már, kérem! – idegeskedett kedvesem. Milyen izgatott! Felemeltem a fejem, érdekeltek a fejlemények.

- Nos, ő rendbe fog jönni, bár az esésnél kisebb agyrázkódást szenvedett. De ez nem komoly. A felületi sérülések hamar rendbe jönnek majd, de… De a lelkieket nehéz lesz gyógyítani. Mivelhogy… hhh… – hallatszott, hogy nehezére esik elújságolni a következőket. – Nos, a nagy stressz, és trauma miatt, illetve az esés, és ütődés hatására… – még mondta, de nem hallottam elhomályosult a beszéd, csak Harry feltörő zokogását érzékeltem.

Miért nem mondják el nekem is, hogy mi történt?! Tudni akarom! Mindenki zavarosan beszél, valaki megsérült, és nem lehetek ott segíteni! Hol vagytok, hadd segítsek, öleljek, vigasztaljak! Hol vagytok? De először is, hol vagyok én? Mi ez a rémisztő hely? Hogy jussak ki innen?

Kezdtem pánikba esni, de ekkor valaki megszorította a kezem. A Sötét. Elmosolyodtam, és készségesen hozzábújtam, úgy dörgölőztem hozzá, mint egy kismacska. Visszaölelt fél kezével, másik kezét megrázta a levegőben, mintha csak füstöt zilálna szét, és a hang elhalt.

Újra álomba merültem.

***

- I’m bleeding out, i’m bleeding out for you… - hallottam a legédesebb hangot. Harry! Eszméltem fel álmomból, és felé fordítottam füleim. Nekem énekel. Nem látom, de biztos vagyok benne. Én vagyok a legnagyobb fanja az Imagine Dragons- nak. És ő ezt tudja. De a hangja… tisztán énekel, de a hangja sírós, elkínzott. – and my hour is now, hopelessness is sinking in, and the wolves all cry, to fill the night with horror, and when your eyes are red, and emptiness is all you know, with the darkness fed, i will be your scarecrow… – folytatja.

Ekkor valami megmozdul bennem. Ficánkol ott belül, és nem hagy nyugodni. Izgatottan feltápászkodom, és a hang irányába indulok. Megyek, először egész könnyedén. Majd lelassulok, végül nem tudok haladni. Mintha a levegő besűrűsödött volna. Küszködöm, de nem mozdulok.

- Nem ezt beszéltük meg – hallom valaki hangját a fülemnél. Lehelete súrolja bőrömet.

- Kérlek, Sötét! Csak egy kicsit közelebb! – kérlelem. De nem enged.

- Látod ezt itt? Ez engedelmességed záloga – mutatta fel szívemet. – Amíg jó kislány leszel, nem esik bántódásod. De ha nem engedelmeskedsz… – fenyegetett, és kicsit megszorongatta a testem motorját. Dobhártyaszaggató sikoly szakadt ki belőlem, és a földre rogytam. Elengedte szívem, és fellélegezhettem. Lihegve térdeltem, és kattogott az agyam.

- I’m bleeding out for you… – ért a szám végére Harry, és egyből elsírta magát. Nem bírtam tovább hallgatni a szenvedését.

Erőt vettem magamon, és feltápászkodtam. Eszembe jutott, hogy én irányítom Lindsey- t, és nem fordítva. Csak akarnom kell.

- Márpedig én most oda megyek. Nem állíthat meg senki. Főleg te nem, Sötét – válaszoltam megvetően, és megrántottam a karom, mintegy lerázva láncaim. Elképedve nézett, majd semmivé foszlott, és a levegő felengedett körülöttem.

Léptem egyet. Majd még egyet. Minden lépés, mintha üvegcserepeken járnék. De nem érdekel. Harold- nak szüksége van rám. Mellette a helyem. Folytatom utam.

Jobb lábat a bal után, balt a jobb után, így mennek a kisdobosok végig az utcán – jutott eszembe, amit anyu mindig énekelt nekem kicsiként, mikor a fogorvoshoz kellett menni.

Mentem, mentem, végül mintha üvegfalba ütköztem volna. Megálltam gondolkodni. Hogy juthatnék fel oda? Csak lestem felfelé, ahonnan a sírás hallatszott. És ekkor új dalba kezdett. A Bleeding Out után Anuk- tól a Birds- re kezdett rá. Mik ezek a lehangoló dalok? Biztos nagyon-nagyon szomorú. És ettől nekem is sajog a szívem.

- It seems my toughts wonder all of the time when i try to live life without you…

És ebben a pillanatban annyira vele szerettem volna lenni, hogy… nem is tudom, hogy mondjam. Egyszerűen ott voltam vele. Lassan kinyitottam a szemem.

Először csak megrebegtettem a szempilláim, majd kikukucskáltam. A sok fénytelenség után bántotta szememet ez a hirtelen jött világosság. Hunyorogtam, pislogtam párat. Végre sikerült teljesen felnéznem. Furcsa, fehér, homogén környezetben találtam magam. Kényelmetlen ágyon feküdtem, mindenhol fertőtlenítő szag. Korház. Korházban vagyok. Várjunk… Korházban vagyok?! De most erre nem érek rá. Hol van Harry? Tovább nézelődtem. Csukott szemekkel szorította a szerelmem kezemet, fejét ráhajtotta összekulcsolt ujjainkra, úgy énekelt, rázkódó vállal. Szerettem volna megszólítani, de nem jött ki hang a számon. Megköszörültem torkom, erre felkapta fejét. Láthatólag ő sem tudott megszólalni. De ő a döbbenettől. Végre megtaláltam a hangom.

- Szia – köszöntem és kizökkentettem merevségéből. Felpattant, és egy gombot nyomogatott a falon, majd visszafutott hozzám.

- Szia. Jaj, Dalma, úgy féltem! Mennyire örülök, hogy itt vagy! Hogy érzed magad? Úgy szeretlek! Úgy féltem, hogy elveszítelek! De mondd: hogy érzed magad? – zúdította rám mondani valóját, mire elmosolyodtam.

- Most nem az a lényeg, hogy én hogy vagyok. Azért jöttem, hogy azt nézzem meg, te hogy vagy. Ne légy szomorú, minden rendbe jön. Akármi történt is – zavarodtam össze kissé. De tényleg. Mégis hogy kerülök ide?  - Egyébként köszönöm a dalokat, nagyon szépek voltak – fordultam hozzá újra.

Furcsán méregetett nyugodt beszédem miatt. Végig simítottam arcán reszkető kezemmel.

- No! Ne búsulj. Szeretlek, és nem engedem, hogy bármi rossz történhessen veled, oké? – mosolyogtam rá.

- Nem emlékszel, ugye?

- Mire?

- Jaj, drágám! Úgy sajnálom! Az egész az én hibám! Még te vigasztalsz engem! Pedig én vagyok a hibás mindenért…

- Shhh! Nincs baj. De elfáradtam egy kicsit… - motyogtam, és kezemet visszaejtettem arcáról magam mellé az ágyra. Sok kicsi cső indult ki belőle. Mik ezek?

- Persze, pihenj csak.

- Figyelj… csak… csak ne hagyd abba az éneklést oké? És Louis- nak igaza van. Aludj kicsit – utaltam kialvatlan arcára.

Elcsigázottan bólintott. Láttam, hogy azon tűnődik, honnan tudok a beszélgetésükről barátjával. De nem volt időm válaszolni, vészesen fogyott az erőm.

- Szeretlek – búcsúztam, és még egyszer megszorítottam a kezét, majd lehunytam a szemem.

Ekkor csapódott ki a kórterem ajtaja, és a megszólításból ítélve egy doktor jött be. De ezt már nem láttam, mert visszasüllyedtem a helyemre. A Sötétbe.

***

Nem kevés dorgálást kaptam a legutóbbi akcióm miatt. És a dorgálás alatt szívszorongatást értek. De nem számít. Most újra hangokat hallok. De ez nem dal. Szöveg. Ismeretlen férfihang.

- Megtaláltuk a betörőt. Egy fiatal lány. A neve – nyújtotta el az utolsó hangot – Lindsey Lowell. Megtaláltuk az ujjlenyomatát az átégetett fotón, és a levél aláírásából csak ő lehet. Brighton- ban él, letartóztattuk. Beismerő vallomást tett. Valószínűleg elítélik.

Válasz nem érkezett.

- Nagyon sajnálom, ami történt. De úgy hallottam javul az állapota. Talán minden rendbe jön – váltott át hivatalosból kedves hangnembe.

- Nem. Sajnos már semmi sem lesz rendben – válaszolta párom, majd sóhajtott. – De azért köszönöm a munkájukat, felügyelő.

És megszakadt a beszélgetés, nem hallottam többet.

De ennyi elég is volt.

Hirtelen minden beugrott.

És bár nem szorongatta senki a szívemet, belül mégis gyötörtek az érzések.

A szomorúság, a fájdalom, a csalódottság, a megvetés, a becsapottság és az elárultság érzése, a gyűlölet. És a gyász. Igen, a gyász mindenek felett. Elvesztettem őt, mielőtt még megismerhettem volna. Biztosan fantasztikus ember lett volna. Tehetséges, kedves, elbűvölő, elragadó, okos, sikeres. De nem lehetett. Mert valaki nem engedte neki. És ez a valaki…

- …Te vagy! – üvöltöttem bele a feneketlen űrbe, mire megjelent előttem Lindsey. – Mindenről te tehetsz! Te, te, te! – süvöltöttem, és minden szavammal taszítottam egyet rajta. – De többé nem árthatsz nekem. Ugyanis nincs mit veszítenem – vigyorogtam rá diadalmasan, de mégis legyőzötten.

Kavarogtak bennem az érzések.

- Valóban? Valóban nincs senkid? – mosolyodott el, és felfelé intett. Ekkor hallottam meg Harry dalát. Doughter – Run – ismertem fel.

- Ő az enyém! – kiabáltam újra.

- So we lay int he dark… - hallom kedvesem szavát.

- Nem sokáig – vigyorog Sötét.

- Just the beating of hearts, like two drums int he grey… - folytatja Harry.

Elmosolyodom.

- De nekem énekel szüntelen. Nem neked – mondom, majd a végszóra elrugaszkodom, és kilépek a sötétségből.

Többé nem térek vissza. Erre megesküszöm.

A halott gyermekem emlékére esküszöm.