18. Fejezet

Kisebb-nagyobb szünet után újra itt. Valamiféle alkotói válságba kerültem, egyszerűen nem tudtam írni. De most már itt vagyok! Remélem tetszeni fog a rész. A vége egy kicsit... más. 

És itt az ideje bejelentenem, hogy az évad a 20. Fejezettel lezárul.

xx Gréti

Belémkarolt, betámogatott a nappaliba, és leültetett a kanapéra. Az összes fiú egyből hozzám szaladt, és kérdezgetni kezdték, hogy mi a bajom.

Harry elment, őt Louis követte, Liam megfogta a kezem, és mondogatta, hogy semmi gond. Úgy tűnt, ő idegesebb, mint én. Pedig még nem is tudja a hírt…

Zayn leült mellém, és kedvesen mosolygott, Niall meg elvonult telefonálni. Valószínűleg Claire- éket hívja, hogy jöjjenek át.

Körbenéztem. Az asztalon talpas poharak, és egy üveg orosz pezsgő.

- Mit ünneplünk? – kérdeztem, de a hangom egy kicsit magasabb volt, mit vártam.

- Öhm… Hát tudod, úja együtt vagyok Dan –nel… - kezdte félénken, mintha az érezné, nem lehet boldog, ha én ilyen állapotban vagyok. Igazi barát!

- Gratulálok! – mosolyogtam rá, megszorítottam kezét.

- Köszi, de… most veled foglalkozzunk. Pillanatnyilag fontosabb vagy.

Ekkor lépett be a szobába Harry, kezében egy pohár vízzel. A kezembe nyomta, majd Zayn –t félre lökdösve leült mellém, és átölelt.

Kétségbe esve csimpaszkodtam belé, és próbáltam visszanyelni a könnyeim.

Barátom intett egyet, mire mindenki kivonult.

Egy ideig csak ültünk egymást karolva, majd halkan megkérdezte:

- Készen állsz? Elmondod?

- Ühüm… - hümmögtem, kicsit eltoltam magamtól, aztán bátortalanul kiböktem. – Harry, én… én… én terhes vagyok – szakadt ki belőlem a zokogás.

Ő megmerevedett. Pár másodperc múlva, mikor ránéztem, csak egy semmibe meredő szempárt láttam, és ökölbe szorított kezeket.

Nyugtalanul fészkelődni kezdtem. Ezzel a mozdulattal, mintha beélesítettem volna egy bombát, Hazza felpattant, és járkálni kezdett. Zavartan a hajába túrt, keze remegett. Látszott, hogy mindjárt elpattan nála a húr. Aggasztott az állapota.

- Figyelj, én… - mondtam volna, de felemelte a kezét, hogy most ne szólaljak meg. Odament a sarokban álló bárszekrényhez, kivett egy üveg whiskey –t. Töltött magának, és felhajtotta. Meredt maga elé, aztán újra töltött.

A negyedik pohár után megelégeltem. Felálltam, odaléptem hozzá, és rátettem kezem a vállára.

- Hagyjál! – szűrte fogai között.

- Nem – mondtam türelmesen, és kivettem kezéből a poharat.

- Azt mondtam, hagyjál! Tönkre tettél mindent, amiért küzdöttem! – kiáltotta, én meg visszakézből lekevertem neki egyet.

Öhm… kicsit meglepődött.

- Idefigyelj. Igazad van. Most tényleg minden megváltozik majd. Viszont ne csak magadra gondolj! Az én életem is fenekestül felfordul. És nem hiszem, hogy ez tönkre tenné a karriered. Azt meg főleg nem gondolom, hogy az én hibám lenne, tekintve, hogy mindketten jelen voltunk! És nem kéne így reagálnod. Inkább mellettem kéne állnod, és támogatni!

Csendben állt előttem. Farkasszemet néztünk, és szinte hallottam, ahogy a fogaskerekek dolgoznak az agyában, mérlegelve mondandómat. Mikor láttam rajta, hogy felfogta a helyzetet, megfogtam a kezét, és a kanapéhoz vonszoltam.

- Most pedig megbeszéljük, hogy mi is teendő. Oké? – bólintott. – Szóval. Az biztos, hogy megtartom. Nem ölöm meg a gyermekem.

- Igen – állt mellém. Na végre meg tudott szólalni!

- Oké. Ebben akkor egyetértünk. A másik. Hahh… ez nehéz lesz. Nos, a másik, hogy ezentúl is együtt leszünk –e, vagy esetleg… szakítasz… velem.

Értetlenül nézett rám.

- Gondolod, hogy elhagynálak téged?

- Hát, tudod, én csak…

Kezét a számra helyezte, ezzel elnémítva.

- Nem. És erről ne is beszéljünk többet – nyugtatott meg.

- Rendben – suttogtam meghatottan, lesütött szemmel. – Akkor viszont. Következő napirendi pont…

- A következő napirendi pont az, hogy – mondta, és megcsókolt.

Nem hevesen, nem vággyal teli. Nyugodtan, szerelemmel. Állandóan meg tud lepni a csókaival. Az összesnek valamilyen érzelmi töltése van.

- Figyelj. Ígérem, hogy mindent megoldunk. Közösen. És ígérem, hogy én leszek a legjobb apa a világon.

- Ehhez kétség sem fér – mosolyogtam, majd közel hajolva újra csókolni kezdtem.

Megszólalt a csengő, mi pedig szétrebbentünk.

- Biztos Claire az – pattantam fel. – Ezt a beszélgetést később folytatjuk. Most gyere, el kell, mondjuk a többieknek is – húztam fel szerelmem.

Az ajtó felé tartottunk, de hirtelen visszarántott.

- Figyelj. Izé. Mennyi ideje…?

- Hat hete – válaszoltam, mire csak bólintott, aztán kiléptünk a nappaliból, és a konyhába mentünk.

De nem csak a fiúk és Claire voltak ott. Jelen volt Rox, Eleanor, és Danielle is.

- Sziasztok – köszöntem fojtott hangon, majd odaléptem El- hez, és megöleltem. Aztán Dani- hez sétáltam, átöleltem, és azt suttogtam neki, hogy „gratulálok!”.

Visszaálltam Hazza mellé, átkulcsoltam kezét, és megszólaltam.

- Tehát. Harry, és én… - kezdtem lassan, de ő belevágott.

- Gyerekünk lesz! – mondta gyorsan, és egy akkora mosoly terült szét az arcán, hogy simán körbeérte a fejét.

Rákaptam a tekintetem, és csodálkozva néztem. Az előbb még teljesen maga alatt volt!

A barátaink ledöbbentek, mindenki tátotta a száját, kivéve C- t, aki egyből a nyakamba vetette magát, és valami olyasmit sikongatott, hogy „éljen, vehetünk babaruhákat. Képzeld csak el, milyen jól fog állni a csöppségnek a tütü!”.

Majd mindenki feleszmélt, és sorra megöleltek. Lou olyan erősen szorongatott, hogy alig kaptam levegőt.

- Jajj, de jó! Nagybácsi leszek! Nagybácsi leszek! – lelkendezett.

Na igen. Ez egész jól ment.

Látszólag.

Mert nem vagyok hülye, tudom, hogy most mindenki ujjong, és örül, de aztán, ha lelépünk, egyből az lesz, hogy ilyen fiatalon nem szabadna gyereket vállalni, milyen felelőtlenek vagyunk, tönkre tesszük az életünket és a karrierünket, blablabla.

De nem érdekel. Mi rontottuk el, mi fogunk helyt állni.

***

Épp a repülőn ülünk, útban Budapest felé. Az előző napokat Holmes Chapel –ben töltöttük, Harold családjával. Örülök, hogy megismerhettem őket. Mind csodálatos emberek. Gemma gyönyörű, és ezt, valamint Harry vonzerejét is megmagyarázza, hogy Anne is meseszép. Olyan, mintha a született feleségekből lépett volna elő. Komolyan, ilyen anyukák csak a filmekben szerepelnek!

Olyan kedvesen fogadtak, mintha legalábbis családtag lennék. Mikor ezt mondtam a páromnak, szabályosan kiröhögött, majd végig simított a karomon, és a fejemhez vágta, hogy jóhogy, mivel én is családtag lettem.

Huhh, na ezen kicsit fennakadtam, de ez lényegtelen.

Itt tartottam a gondolatmenetemben, mikor megjelent a stewardess, és megkérdezte, hogy kérünk –e valamit. Én kértem egy csomag mogyorót, Gumicukor meg csak megrázta a fejét. Mikor elment a légiutaskísérő, felém fordult, és elmosolyodott.

- Nem kellett volna ez a nagy felhajtás! Miért nem jöttünk normál géppel?! – utaltam arra, hogy a magángép kissé túlzás.

- Ezt már megbeszéltük. Tudod, hogy Magyarországra csak fapadosok járnak, a hülye légitársaságotok miatt… És azzal nem jöhettünk volna. Elárasztottak volna a rajongók. Meg akkor meglátnának a leszállásnál is, de így le tudtam azt is szervezni, hogy kicsempésszenek minket a reptérről. Nem akarom, hogy felfedezzenek itt.

- Igen, persze. Értem. Csak pénzkidobásnak tartom.

- Ha van pénzed, használd ki.

Mosolyogva sütöttem le a szemem, és fogtam a fejem hülyeségén. Megakadt a szemem a felsőjén.

Az a póló volt rajta, amit tőlem kapott, karácsonykor, az ajándék átadásnál.

~

A bemutatkozás után az ebédlőbe tereltek engem, Harry és Joe felvitték a bőröndöket, majd a következő fordulással behozták az ajándékokat a kocsiból. Elhelyezték a karácsonyfa alatt, és ők is leültek hozzánk vacsorázni.

- És, Dalma, ha jól hallom, nem itt születtél.

- Nem. Budapesti vagyok, azaz magyar.

- Hű, ez olyan izgalmas. Hogy kerültél ide?

- Itt tanultam.

- Értem. És hol találkoztatok?

- A kiállításomon.

- Vannak testvéreid?

- Igen. Kettő. Az egyikkel Harry is találkozott már.

- Oh, igen. Mesélte, hogy a szüleid és az öcséd jártak Londonban a nyáron.

Beszélgettünk, és beszélgettünk, míg el nem fogyott az étel. Megköszöntem, és dicsértem, hogy igazán finom volt, majd segítettem mosogatni.

Eztán bevonultunk a nappaliba. Az ő hagyományaikat elhagyva, az én szokásomhoz híven szenteste bontottunk ajándékot.

Az első ajándékot én kaptam szerelmemtől. Egy pici dobozka volt. Félve nyitottam ki. De egy… kulcs volt benne.

Értetlenül meredtem Harry- re, ő pedig kedvesen megmagyarázta.

- Ez kérlek, az új Vespa- d kulcsa! A jármű Londonban vár.

Lefagytam, majd a nyakába ugrottam, és elkezdtem puszilgatni az arcát.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – ujjongtam.

Nagyon meglepett, és örülök, hogy így ismer engem. Pontosan erre vágytam.

Miután megajándékozták egymást, és én is átadtam az összes csomagot, még mindig maradt egy nagy kupac meglepetés. Az én ajándékom, szerelmem részére.

Először a pólót bontotta ki. Az a felirat állt rajta, hogy „i’m yours”. A következő az óra volt. Egyből leszidott, hogy minek vettem ilyen drága holmit, de aztán megköszönte, és egy gyors puszival ajándékozott meg. Az utolsó egy nagy, lapos csomag volt. Izgatottan bontotta ki.

Az a kép volt. Az a kép, amit a kiállításomon nézegetett aznap, mikor megismertem.

Az ötlet, hogy festményt adjak, Roxana- tól eredt.

- Remélem tetszik.

- Imádom! – csókolt meg.

~

- Min gondolkozol? – mosolygott.

- Áh, semmin. Van kedved zenét hallgatni? – ajánlottam fel.

- Persze – egyezett bele. A fél fülest oda adtam neki, majd csöndben utaztunk. Így továbbra is tudtam merengeni.

~

- Imádom! – csókolt meg.

- Ennek igazán örülök – vigyorogtam rá.

Aztán, mintha csak észbe kapott volna, megköszörülte a torkát.

- Khm. Figyeljetek csak… szeretnénk valamit mondani – fordult a családja felé.

Jajj ne! Elrontja ezt a fenséges estét?

- Szóval… - folytatta – a hírünk az, hogy Dalma és én… - nem bírta befejezni.

- Gyermeket várok – segítettem ki.

Na, ezeket az arcokat le kellett volna fotózni! Döbbent tekintetek, tátott szájak, fura „he?” szerű hangok. Szegény Joe éppen ivott, mikor kimondtam, és félre is nyelt.

- Tessék? – kérdezte Anne.

- Jól hallottad anyu – motyogta Harry.

Hallgatás.

- Nos, én azért örülök. Nagynéni leszek! Nagynéni leszek! – törte meg a csendet végül Gemma. Jót derültem rajta, hogy ugyanúgy gondolkodik, mint Lou.

Viszont nem mindenkinek volt ilyen felhőtlen a kedve.

- De hát… olyan fiatalok vagytok! – nyöszörögte Anne, és igazán aggódtam érte. Simán el bírtam képzelni, hogy a következő pillanatban pánik rohamot kap.

Szerintem Harry is erre gondolhatott, mert odahuppant édesanyja mellé, és átölelve a vállát nyugtatta.

~

- A repülőgép nem sokára földet ér. Kérjük kapcsolják be öveiket.

Ja igen. Tényleg. Most a gépen vagyok. Kicsit elálmodoztam.

Kis idő elteltével már a Ferihegyi reptér egyik kis zugában ácsorogtunk két testőrrel, akikre persze nem volt szükség. Senki sem sejtette, hogy Pesten vagyunk.

Begördült elénk a taxi. Helyet foglaltunk, és bediktáltam a címet.

Ahogy keresztül hajtottunk a városon, óriási honvágy nehezedett rám. Eddig nem is éreztem, hogy hiányozna ez a hely, csak most vettem észre, mennyire szükségem volt erre az utazásra.

A kocsiban ismét felidéztem néhány momentumot az előző napokból.

~

- Nyugalom anya. Mindent átgondoltunk. Van pénzünk a nevelésére, mindketten odaadó szülők leszünk. Dalmának van kisebb testvére, sokat vigyázott rá, ért a gyerekekhez. Jó emberek fogják körül venni. Mindketten ismerünk egy csomó féle személyt, kultúrálisan el lesz kényeztetve. Mindketten felnőttek vagyunk, megoldjuk. Én már 19 leszek, mire megszületik, és Dalma is majdnem betölti addigra a 19- et. Nem lesz gond. És ha lesz is, megoldjuk!

- Igen. Persze. Tudom. Csak még te is szinte gyerek vagy. És… - megrázta a fejét, inkább mással folytatta mondandóját. – Sajnálom, hogy olyan rosszul reagáltam. Örülök nektek. És örülök, hogy nagymama leszek. Alig várom, hogy babusgassam.

Igen. Ez is megvolt. Már kipipáltuk a listáról a barátainkat, és Harold családját. Csak az enyémek maradtak.

~

Kipakoltuk a cuccainkat. A sok bőröndöt magunk mögött húzva beszélgettünk, míg elértünk a kapuig. Csengettem, és egyből megjelent az ajtóban az öcsém alakja. Szorosan magamhoz szorítottam. Úgy hiányzott! Aztán beljebb mentünk, és a többieket is megölelgettem. Majd megjelent Ádám, a bátyám. Őrülten rohantam felé, és nyakába vetettem magam.

- Te jó ég! De rég láttalak! Annyira hiányoztál! Hogy van Nóri és a gyerekek? (Nóri a tesóm felesége.)

- Jól, köszi. Sajnos nem tudtak eljönni. (Mert Ádámék Németországban laknak ám. Mázlisták… imádom Németországot. Gyönyörű!) Szóval – tolt el –, ő a barátod?

- Igen. Harry, ő Ádám, Ádám, ő Harry – mondtam angolul. Szerencsére a bátyám beszéli a nyelvet. Eggyel kevesebb fordítani való.

A családom szívét lelkét kitette, hogy Harold jól érezze magát nálunk. És én szárnyaltam a boldogságtól, hogy újra otthon lehettem.

Megajándékoztam a családom tagjait, és éreztem, hogy most nekem kell megosztanom a hírt rokonaimmal. Féltem- e? Inkább rettegtem! De nem hátráltam meg. Magyarra váltottam, és bevágtam.

- Anyu, Apu, fiúk! Bejelenteni valóm van – kezdtem lassan, bizonytalan hangon. – Tudjátok, Harry és én már elég sok ideje együtt vagyunk. És…

- Hozzá akarsz menni? – kérdezte döbbenten, és elkerekedett szemmel Apu. Szerintem egy világ tört össze benne. Hogy az ő kicsi lánya férjhez menjen? Na azt már nem!

- Ugyan, dehogy! – nyugtattam, de eszembe jutott, hogy még jobban elkötelezzük magunkat. Folytattam. – Ennél… sokkal… radikálisabb – értetlen tekintetek. Mi lehetne a házasságnál nagyobb hangvételű?

Valaki nyelt egy hangosat.

- Szóval. Nekem és Harry- nek – szünet, utolsó erőgyűjtés – gyerekünk lesz!

- MI?! – kérdezte mindenki kórusban. Aztán síri csönd, majd párom megkérdezte, hogy mi történik, mert egy szót sem értett. De nem volt időm megmagyarázni, mert valaki rám ugrott. Illetve valakik. A két tesóm! Leborultam a földre, ők pedig rajtam tornyosultak. Összevissza ölelgettek, és gratuláltak. Láthatóan örültek. A szüleimre sandítottam. Anyukám maga elé nézett, és lassan elmosolyodott, majd felnézett, és ő is a kupacunkra vette magát. Őrült egy családom van, az biztos!

Hazza csodálkozva, vigyorogva, fejét rázva nézett minket. Hitetlenkedve bámulta, ahogy három felnőtt és egy tinédzser fiú, ovisok módjára játszanak kicsi a rakást. Majd Apukám felé fordult. Követtem tekintetét.

Töprengett. Szája szélét rágva figyelte családtagjait, akik éppen kilapítani kíséreltek meg engem, aztán hirtelen felpattant. Elüvöltötte magát.

- Nagypapa leszeeeeek! – majd ránk vetette magát.

- Ááááá! – kiabáltam, mert körülbelül 250 kg nehezedett rám. – Segíts! – kérleltem szerelmem, de csak röhögve megrázta a fejét, és kinevetett.  – Na kösz… Hát akkor: B terv – gondolkodtam, majd fennhangon megszólaltam. – Szálljatok le rólam! Apu, legalább te! Kilapítod az unokád!

Na, erre bezzeg mindenki, mint parancsszóra felpattant és lekászálódott rólam.

Megnyugodhattam. A családunk örömmel fogadja majd a kis csöppséget.

***

Boldogan utaztunk vissza Londonba, hogy újra láthassuk barátainkat. A reptérről külön taxival utaztunk haza. A kocsiból felhívtam lakótársaim, és csalódottan vettem tudomásul, hogy ők csak pár óra múlva érkeznek meg.

A sofőr segített kivenni a bőröndjeimet, majd fizettem, és a bejárathoz indultam. Elfordítottam a kulcsot a zárban. Beléptem az előszobába, és beleszagoltam a levegőbe, olyan „otthon, édes otthon” érzést várva, de valami nem stimmelt. Nem, nem, nem. Ez így nem jó.

Nem tudom mi volt a zavaró. Nem tudom megmagyarázni. Csak volt egy bizonyos érzésem. És később beigazolódott a gyanúm.

Letámasztottam a csomagjaim, bezártam az ajtót. Reszkető léptekkel indultam beljebb.

Ijedten kaptam a kezemmel valami biztonságos dolog felé. Ujjaim megállapodtak a könyvespolcon, és görcsösen markolták a bútor szélét.

Körültekintettem, és leblokkoltam. Az egész nappali fel volt forgatva. Mindenfelé papírok, cd-tokok, az irattartó szekrény felborítva, ahogy a fotel is.

Megráztam a fejem, és remegő kezeimmel előkotortam a telefonom. Gyorstárcsázás.

- Harry? Azonnal gyere ide! – mondtam a készülékbe vinnyogó hangon, közel a síráshoz. Nem válaszoltam értetlenkedő kérdéseire, csak megszakítottam a vonalat.

Félve botorkáltam be az ebédlőbe. Itt is minden szanaszét hevert. A falon lévő képek lehajítva a földre, a képkeretek és az üvegük széttörve. Megnéztem őket.

Az egyik képen én vagyok a lányokkal, mikor beköltöztünk az előző lakásunkba. A következő a kiállításomon készült rólam, a lakótársaimról, és pár hírességről. Aztán mi a lányokkal, a suli bizonyítvány osztásán. Majd következett volna a kedvenc képem. De nem találtam a földön. Megfordultam.

Az ebédlőasztalon, a makulátlanul fehér terítőn egy szétégetett fénykép foglalt helyet. Kezembe vettem.

Én, Claire, Rox, Dan, El, és a fiúk voltak az eredeti képen.

Viszont a mostanin egy öngyújtóval égetett lyuk tátongott. Az én arcom helyén.

Alig kaptam levegőt. Kezemet a hasamra szorítottam, mert éreztem, hogy mindjárt hányok az idegtől.

Valahogy sikerült bekecmeregnem a konyhába. Az ablak be volt törve, így a helyiségben a decemberi hideg uralkodott.

A főzőeszközök összevissza, az edények szintén. A tányérok pici üvegcserepek formájában hevertek a hideg kövön.

Bizonytalan léptekkel közeledtem a pult felé, ahol egy kis papírt láttam meg.

Ahogy közeledtem, csizmám talpa alatt tovább töredeztek a szilánkok, kísérteties betétdalként szolgálva szenvedésemhez. Minden egyes csörrenéstől kirázott a hideg.

A végtelennek tűnő léptek után megérkeztem a laphoz. Kezembe vettem, és gyomrom görcsbe rándult. Különböző helyekről kivágott betűkből volt összeragasztva. Ijesztő volt.

Még el se kezdtem olvasni, máris patakzottak a könnyeim.

Pár másodperc múlva már elég erőt gyűjtöttem, és olvasni kezdtem.

Drága Dalma!

Mivel nem hallgattál rám, muszáj volt nyomatékosítanom mondandóm. Ha ezek után is Harry közelébe mersz menni…

Hát, a fantáziádra bízom a folytatást!

xx Lin

Hátborzongató!

Rettegve néztem körbe. Nem volt ott senki, mégis féltem.

Aztán arra gondoltam, hogy mi lesz a kicsivel, ha majd őrült rajongók miatt forog veszélyben az élete. Nem kockáztathatom az életét! Ő az én gyerekem, nem bánthatják!

Csonttörő fájdalom hasított belém, amitől elhagyta az erő a lábaim, és elvesztettem az egyensúlyom.

Sírva rogytam térdre, majd felüvöltöttem, mert az üveg darabkái kegyetlenül bőrömbe hasítottak. A fájdalomtól fényes pontok jelentek meg szemem előtt, teljesen megvakítva, mert már előtte is homályosan láttam könnyeimtől.

Elfehéredett ujjakkal szedegettem ki a lábamból meredező szilánkokat, miközben csak úgy nyeltem a könnyeim.

Aztán magamra tekintettem. Egy kisebb pocsolyában ültem.

Vérben.

Csak arra tudtam gondolni, hogy remélem nem lesz semmi baja a kicsinek, miközben megszédültem.

Szédültem a sok vértől, ami ott tocsogott körülöttem, és ami teljesen átáztatta a kabátom alját, és sötétre festette a farmerom.

Szédültem a rám nehezedő felismeréstől is, miszerint ez a sok vér nem feltétlenül csak tőlem származik, hanem…

Szédültem, és közben végig görcsölt a gyomrom. Még pár másodpercig bírtam, és küszködtem a rám törő félelem és fájdalom bénító hatása ellen, majd vége lett. Elsötétedett a környezet, elenyésztek az engem körülvevő tárgyak és erőszakos gondolatok.

Csak én maradtam, és a gondjaim.

Nem gondolkodtam rajtuk, nem harcoltam ellenük. Hagytam, hogy felemésszenek, és magukévá tegyenek. Abban a pillanatban, hogy átadtam magam nekik, megszűntem létezni.

Megszűnt Kovács Dalma. Csak a porhüvelye maradt.

Megszűnt a kínzó fájdalom, és az elmémet rettegésben tartó szorongás.

Megszűnt a külvilág.

Elájultam.