19. Fejezet

Itt az utolsó előtti fejezet. Haladunk a finálé felé, felpörögnek az események. Kicsit nyomottabb a hangulat, nehezebben emészthető. De azért remélem, beveszi a gyomrotok…:)) Arról szól a rész, hogy az élet nem habos torta, néha egy perc alatt felfordulhat az életünk. Nem lett túl hosszú, mert a befejező részt szeretném kicsit elnyújtani. Lehet, hogy kicsit zavaros, pedig a fejemben olyan jól összeállt a kép! De azért próbáltam jól leírni. Majd ti eldöntitek, hogy sikerült-e. Jó olvasást, xx Gréti.

Ui.: Ma van a blog első szülinapjaaaa :D köszi nektek! Mindent. :*

Sötét van.  Furcsán sötét. Általában, ha azt mondjuk sötét, nincs is egészen sötét. Be-besüt éjszaka a holdfény az ablakon, a függönyön keresztül beszűrődik az utcavilágítás éles fénye. De most más a helyzet: olyan sötét van, olyan világtalanul sötét, hogy bele borzongok.

Kétségbeesve keresem a kiutat a fénytelenségből, de esélytelenül próbálok megszökni. Nem mozdulnak a végtagjaim, akárhogy is parancsolom nekik. Na nem úgy nem mozdulnak, mint mikor álmodom, és irányíthatatlan a testem. Nem, most érzem, hogy megfeszülnek az izmaim, lábam futásra, ugrásra kész, karom eltaszítaná magától a riasztó árnyat.

Szóval mozdulnék én, ha lehetne. De be vagyok zárva, egészen testközelben vannak a cellám falai. Mint egy személyre szabott öntőforma, sehol egy rés, az ujjamat sem mozdíthatom. Mintha légmentesen vákuumba zártak volna. Érzem, hogy valaki közeledik. Riadtan kutatok utána, vajon honnan leselkedik rám. Bár nem tudok védekezni, ha rám vetődik, mégis tudni akarom, merről veszélyeztet. Ahogy közelebb ér, egyre inkább úgy vélem, hogy nem is valaki, inkább valami. És nem menekülhetek, mert szinte bőrömhöz ér a korlátozó határ. És egyszer csak ide ér. Nem egyfelől jött, hiába kerestem szememmel. Körül ölelt végig. A sötétség jött. Nos igen, ha eddig azt hittem nem látok, tévedtem. Teljes világtalanság, hontalanság vesz körül. Most mintha mindent elvettek volna tőlem. Semmim sincs. Eddig talán csak a remény volt enyém, talán az világított. De most ő is elhagyott, az a hitvány áruló! Bíztat, küzdésre késztet, s ha igazán szükségem van rá, inába száll bátorsága. Másom sincs már, mint a testembe zárt lelkem, ó, az a szegény madárka, ki szállna, el innen, messze! A lelkem maradt csak nekem, és ez a feneketlen, magába szippantó, hívogató fénytelen űr. Mert itt az igazi sötétség.

Itt van. Tudom, érzem. Nyakamba liheg, felborzolja tollaimat közelsége. Egyszerre viszolygom közelségétől, és élvezem bénító hatalmát. Kitapogatom alakját tudatom tenyerével. Milyen torz, formátlan! Pedig egész máshogy képzeltem. Magam elé idézek egy képet, milyennek gondoltam őt. Még nem alkottam meg a képet, de ekkor már megrezzen a levegő. Vibrál, csapong, körülöttem az éj más alakoz ölt, változik.

Mikor felocsúdok, újra fogvatatóm felé fordulok, képzeletbeli karom felé lendítem, és egyből fejére találok. Ujjaim végigszántják arcát. Milyen selymes, hamvas bőrt, pisze orrot, ívelt szemöldököt, puha ajkakat, hibátlan metszésű arcélt tár szemem elé tapintásom! Az arcot dús haj keretezi. A hajából, és szájából ítélve nő. Tovább tapogatok, míg szeméhez érek, félek hozzá érni, csak szempilláit súrolom, de amint érintkezésbe kerülök velük, megcsap a hölgy személyisége, mint szálló parfüm.

Visszarántom reszkető elme-karom, és merevségbe burkolózom, amíg fogadom az ismereteket a személyiségéről. Emlékek, érzések, indulatos kicsapongások, a veszélyeztetettség és a féltékenység érzetéből eredő hibák ismerete kegyetlenül kúszik elmémbe, mind megannyi tőr. És az utolsó kép is kiég, én, pedig értelmezem az új információkat. Tudom ki vagy! – mondanám, de nem tudom mozdítani ajkaim. Próbálnám az elmémmel elküldeni az üzenetet, de megrettenek, félek válaszától. Helyette újra arcához nyúlok, újra száját veszem célba. Megjön a bátorságom, és nekiveselkedem. Csak suttogva ugyan, de lövellem felé a tétova üzenetet: Lindsey? Kíméletlen szája mosolyra húzódik, orcája mozgásából ítélve gúnyosan.

Igen, ő az. Hihetetlen, hogy mennyire ismer új, keserédes ellenségem, a sötétség. Még ki sem eszeltem, milyennek képzelem, s máris elém tárta az ő képét.  Az övét, az én személyes szörnyetegemet, a tökéletes borzadályt a szememben.

Menj innét! Menj innét, te kamasz szörny, te! Tűnés, kotródj!– üvöltöm torkomszakadtából, és lökök egyet rajta agyban, mire arca elkomorodik, utána összerezzen, visszatántorodik, majd hátrál pár lépést. Érdekes. Úgy tűnik, csak akarnom kell, akarni teljes szívemből, s elkotródik. De akarom én ezt? Mert így, hogy távolodott, vészesen érzem hiányát.

Igaz, nincs többé a fenyegető riasztás, amit a bakfis boszorka jelentett, de mégsem érzem jobban magam. Sőt. Ő szépen elzsibbasztott, még szívességet is tett, Merthogy eltűnt a tőle való félelem, de helyébe borzasztóbb férkőzött: fájdalom. Olyan erővel sújtott le rám a kínzó fájdalom, hogy ha nincs rám öntött zárkám, összerogyom. És egyre csak zúdul rám a fájdalom, mintha rámcsapna a tenger hulláma. De nem hullám ez: szökőár. Már más is vegyül a fájdalomba. Emlékek, amik csak több kínlódást szülnek. Hagyom, hadd emésszen, gondolom, majd megküzdök vele, de nem bírom. Túl nagy a nyomás, a veszteség tudata.

Fáradtan vonom újra közelebb a Lindsey testébe költözött sötétséget. Ő mosolyog, mindentudó mosolyával, élcelődve, s biccent, hogy igen, ő is így gondolta. Még mindig hull rám a gyötrő víz, ám nem sokáig. Feltartja fél kezét, és abbamarad. De ami rám ragadt, úgy mar, mint valami erős sav. Tudja ezt ő is, mert másik kezével kedvesen, cirógatva letörli arcomról. Rám mosolyog, gyámolítóan, egy pillanatra édesanyám kedvességét látom szája sarkában, és ez megnyugtat.

Átadom magam neki, szellemi kezeimmel kitépem szívem, majd markába helyezem, had uralkodjék csak fölötte. Nekem ugyan már nem kell, üres az a szív. Megszakadt, és a feslett hasadáson ki szivárgott minden, mi enyém volt. Üres, de mégis végtelen, hasztalan dobog.

Zsebébe süllyeszti szívem, és megszorítja kezem.

Megnyugszom, elfogadom.

De épp elfogadom a sötétséget, valami vakító fényesség szűrődik át a ködös, sűrű, éjszínű űrben. Eltakarom szemem, de a gondolat béli végtag nem fogja fel a világosságot.

A látáshoz hang is társul. Furcsán ismerős. Hallgatom, de nem értem. Idegen nyelvet beszél. Fontolgatom szavait, néhány értelmet nyer, majd végül összeáll a kép, a nyelv. Angolul beszél. Ekkor döbbenek rá, hogy végig magyarul gondolkodtam.

Visszairányítom figyelmem a hangra, és küszködve értelmezem a beszédet.

- Nyugalom Harry! Felépül! Nem lesz gond, nem lehet gond! – hallom Louis szaggatott, elbicsakló hangját. Sírt. Jajj, Lou, úgy megölelnélek! Nem szeretem, ha valaki ilyen szomorú, főleg, ha fontos nekem. De várjunk csak. „Felépül”? Ki? Kinek esett bántódása?

- Louis, én, én… én meghalok, ha valami történik vele. Nem bírom ki. Képtelen vagyok rá… - Mondja Hazza. Hangja rémisztően rekedt, szüntelen zokogásról árulkodik. Jaj, drágám, ne keseredj el! És vajon ki az, akiért meghalna?

- Mondom, hogy nem lesz gond. Nem veszített olyan sok vért, a sérülései felületesek. Rendbe jön. És most aludj, kérlek – mondta kedvesen, de olyan hangvételű választ kapott, amitől lesütöttem szemem.

- Te komolyan nem érted?! A karcolások kicsik, és nem mélyek, mégis rengeteg volt a vér! Tudod mit jelet ez?! Azt, hogy… hogy… – de nem fejezte be, pedig engem érdekelt a folytatás.

Hallgattam volna még a fejleményeket, de kimerülten visszahuppantam a helyemre, megint beborult, elmém elzárta előlem az üdítő fényt és hangot. Gátat emelt elém, megvédett a fájó hírektől. Mintha csak veszélyes lehetne. Ugyan! Hisz a világosság jótékony, a kedves, törődő hang felépülést elősegítő. Kivéve, ha…

Ha rosszat hirdet a szeretett ajak.

Ekkor végleg elfáradtam, és álmosan elengedtem magam. A Sötét – új barátom – készségesen ajánlotta fel ölét, én, pedig újult szabadsággal, börtönömtől megszabadítva ráhajtottam fejem.

***

- Mr. Styles! Megérkeztek az eredmények – ébredtem egy idősödő férfi hangjára.

- Igazán? És? Mondja már, kérem! – idegeskedett kedvesem. Milyen izgatott! Felemeltem a fejem, érdekeltek a fejlemények.

- Nos, ő rendbe fog jönni, bár az esésnél kisebb agyrázkódást szenvedett. De ez nem komoly. A felületi sérülések hamar rendbe jönnek majd, de… De a lelkieket nehéz lesz gyógyítani. Mivelhogy… hhh… – hallatszott, hogy nehezére esik elújságolni a következőket. – Nos, a nagy stressz, és trauma miatt, illetve az esés, és ütődés hatására… – még mondta, de nem hallottam elhomályosult a beszéd, csak Harry feltörő zokogását érzékeltem.

Miért nem mondják el nekem is, hogy mi történt?! Tudni akarom! Mindenki zavarosan beszél, valaki megsérült, és nem lehetek ott segíteni! Hol vagytok, hadd segítsek, öleljek, vigasztaljak! Hol vagytok? De először is, hol vagyok én? Mi ez a rémisztő hely? Hogy jussak ki innen?

Kezdtem pánikba esni, de ekkor valaki megszorította a kezem. A Sötét. Elmosolyodtam, és készségesen hozzábújtam, úgy dörgölőztem hozzá, mint egy kismacska. Visszaölelt fél kezével, másik kezét megrázta a levegőben, mintha csak füstöt zilálna szét, és a hang elhalt.

Újra álomba merültem.

***

- I’m bleeding out, i’m bleeding out for you… - hallottam a legédesebb hangot. Harry! Eszméltem fel álmomból, és felé fordítottam füleim. Nekem énekel. Nem látom, de biztos vagyok benne. Én vagyok a legnagyobb fanja az Imagine Dragons- nak. És ő ezt tudja. De a hangja… tisztán énekel, de a hangja sírós, elkínzott. – and my hour is now, hopelessness is sinking in, and the wolves all cry, to fill the night with horror, and when your eyes are red, and emptiness is all you know, with the darkness fed, i will be your scarecrow… – folytatja.

Ekkor valami megmozdul bennem. Ficánkol ott belül, és nem hagy nyugodni. Izgatottan feltápászkodom, és a hang irányába indulok. Megyek, először egész könnyedén. Majd lelassulok, végül nem tudok haladni. Mintha a levegő besűrűsödött volna. Küszködöm, de nem mozdulok.

- Nem ezt beszéltük meg – hallom valaki hangját a fülemnél. Lehelete súrolja bőrömet.

- Kérlek, Sötét! Csak egy kicsit közelebb! – kérlelem. De nem enged.

- Látod ezt itt? Ez engedelmességed záloga – mutatta fel szívemet. – Amíg jó kislány leszel, nem esik bántódásod. De ha nem engedelmeskedsz… – fenyegetett, és kicsit megszorongatta a testem motorját. Dobhártyaszaggató sikoly szakadt ki belőlem, és a földre rogytam. Elengedte szívem, és fellélegezhettem. Lihegve térdeltem, és kattogott az agyam.

- I’m bleeding out for you… – ért a szám végére Harry, és egyből elsírta magát. Nem bírtam tovább hallgatni a szenvedését.

Erőt vettem magamon, és feltápászkodtam. Eszembe jutott, hogy én irányítom Lindsey- t, és nem fordítva. Csak akarnom kell.

- Márpedig én most oda megyek. Nem állíthat meg senki. Főleg te nem, Sötét – válaszoltam megvetően, és megrántottam a karom, mintegy lerázva láncaim. Elképedve nézett, majd semmivé foszlott, és a levegő felengedett körülöttem.

Léptem egyet. Majd még egyet. Minden lépés, mintha üvegcserepeken járnék. De nem érdekel. Harold- nak szüksége van rám. Mellette a helyem. Folytatom utam.

Jobb lábat a bal után, balt a jobb után, így mennek a kisdobosok végig az utcán – jutott eszembe, amit anyu mindig énekelt nekem kicsiként, mikor a fogorvoshoz kellett menni.

Mentem, mentem, végül mintha üvegfalba ütköztem volna. Megálltam gondolkodni. Hogy juthatnék fel oda? Csak lestem felfelé, ahonnan a sírás hallatszott. És ekkor új dalba kezdett. A Bleeding Out után Anuk- tól a Birds- re kezdett rá. Mik ezek a lehangoló dalok? Biztos nagyon-nagyon szomorú. És ettől nekem is sajog a szívem.

- It seems my toughts wonder all of the time when i try to live life without you…

És ebben a pillanatban annyira vele szerettem volna lenni, hogy… nem is tudom, hogy mondjam. Egyszerűen ott voltam vele. Lassan kinyitottam a szemem.

Először csak megrebegtettem a szempilláim, majd kikukucskáltam. A sok fénytelenség után bántotta szememet ez a hirtelen jött világosság. Hunyorogtam, pislogtam párat. Végre sikerült teljesen felnéznem. Furcsa, fehér, homogén környezetben találtam magam. Kényelmetlen ágyon feküdtem, mindenhol fertőtlenítő szag. Korház. Korházban vagyok. Várjunk… Korházban vagyok?! De most erre nem érek rá. Hol van Harry? Tovább nézelődtem. Csukott szemekkel szorította a szerelmem kezemet, fejét ráhajtotta összekulcsolt ujjainkra, úgy énekelt, rázkódó vállal. Szerettem volna megszólítani, de nem jött ki hang a számon. Megköszörültem torkom, erre felkapta fejét. Láthatólag ő sem tudott megszólalni. De ő a döbbenettől. Végre megtaláltam a hangom.

- Szia – köszöntem és kizökkentettem merevségéből. Felpattant, és egy gombot nyomogatott a falon, majd visszafutott hozzám.

- Szia. Jaj, Dalma, úgy féltem! Mennyire örülök, hogy itt vagy! Hogy érzed magad? Úgy szeretlek! Úgy féltem, hogy elveszítelek! De mondd: hogy érzed magad? – zúdította rám mondani valóját, mire elmosolyodtam.

- Most nem az a lényeg, hogy én hogy vagyok. Azért jöttem, hogy azt nézzem meg, te hogy vagy. Ne légy szomorú, minden rendbe jön. Akármi történt is – zavarodtam össze kissé. De tényleg. Mégis hogy kerülök ide?  - Egyébként köszönöm a dalokat, nagyon szépek voltak – fordultam hozzá újra.

Furcsán méregetett nyugodt beszédem miatt. Végig simítottam arcán reszkető kezemmel.

- No! Ne búsulj. Szeretlek, és nem engedem, hogy bármi rossz történhessen veled, oké? – mosolyogtam rá.

- Nem emlékszel, ugye?

- Mire?

- Jaj, drágám! Úgy sajnálom! Az egész az én hibám! Még te vigasztalsz engem! Pedig én vagyok a hibás mindenért…

- Shhh! Nincs baj. De elfáradtam egy kicsit… - motyogtam, és kezemet visszaejtettem arcáról magam mellé az ágyra. Sok kicsi cső indult ki belőle. Mik ezek?

- Persze, pihenj csak.

- Figyelj… csak… csak ne hagyd abba az éneklést oké? És Louis- nak igaza van. Aludj kicsit – utaltam kialvatlan arcára.

Elcsigázottan bólintott. Láttam, hogy azon tűnődik, honnan tudok a beszélgetésükről barátjával. De nem volt időm válaszolni, vészesen fogyott az erőm.

- Szeretlek – búcsúztam, és még egyszer megszorítottam a kezét, majd lehunytam a szemem.

Ekkor csapódott ki a kórterem ajtaja, és a megszólításból ítélve egy doktor jött be. De ezt már nem láttam, mert visszasüllyedtem a helyemre. A Sötétbe.

***

Nem kevés dorgálást kaptam a legutóbbi akcióm miatt. És a dorgálás alatt szívszorongatást értek. De nem számít. Most újra hangokat hallok. De ez nem dal. Szöveg. Ismeretlen férfihang.

- Megtaláltuk a betörőt. Egy fiatal lány. A neve – nyújtotta el az utolsó hangot – Lindsey Lowell. Megtaláltuk az ujjlenyomatát az átégetett fotón, és a levél aláírásából csak ő lehet. Brighton- ban él, letartóztattuk. Beismerő vallomást tett. Valószínűleg elítélik.

Válasz nem érkezett.

- Nagyon sajnálom, ami történt. De úgy hallottam javul az állapota. Talán minden rendbe jön – váltott át hivatalosból kedves hangnembe.

- Nem. Sajnos már semmi sem lesz rendben – válaszolta párom, majd sóhajtott. – De azért köszönöm a munkájukat, felügyelő.

És megszakadt a beszélgetés, nem hallottam többet.

De ennyi elég is volt.

Hirtelen minden beugrott.

És bár nem szorongatta senki a szívemet, belül mégis gyötörtek az érzések.

A szomorúság, a fájdalom, a csalódottság, a megvetés, a becsapottság és az elárultság érzése, a gyűlölet. És a gyász. Igen, a gyász mindenek felett. Elvesztettem őt, mielőtt még megismerhettem volna. Biztosan fantasztikus ember lett volna. Tehetséges, kedves, elbűvölő, elragadó, okos, sikeres. De nem lehetett. Mert valaki nem engedte neki. És ez a valaki…

- …Te vagy! – üvöltöttem bele a feneketlen űrbe, mire megjelent előttem Lindsey. – Mindenről te tehetsz! Te, te, te! – süvöltöttem, és minden szavammal taszítottam egyet rajta. – De többé nem árthatsz nekem. Ugyanis nincs mit veszítenem – vigyorogtam rá diadalmasan, de mégis legyőzötten.

Kavarogtak bennem az érzések.

- Valóban? Valóban nincs senkid? – mosolyodott el, és felfelé intett. Ekkor hallottam meg Harry dalát. Doughter – Run – ismertem fel.

- Ő az enyém! – kiabáltam újra.

- So we lay int he dark… - hallom kedvesem szavát.

- Nem sokáig – vigyorog Sötét.

- Just the beating of hearts, like two drums int he grey… - folytatja Harry.

Elmosolyodom.

- De nekem énekel szüntelen. Nem neked – mondom, majd a végszóra elrugaszkodom, és kilépek a sötétségből.

Többé nem térek vissza. Erre megesküszöm.

A halott gyermekem emlékére esküszöm.

18. Fejezet

Kisebb-nagyobb szünet után újra itt. Valamiféle alkotói válságba kerültem, egyszerűen nem tudtam írni. De most már itt vagyok! Remélem tetszeni fog a rész. A vége egy kicsit... más. 

És itt az ideje bejelentenem, hogy az évad a 20. Fejezettel lezárul.

xx Gréti

Belémkarolt, betámogatott a nappaliba, és leültetett a kanapéra. Az összes fiú egyből hozzám szaladt, és kérdezgetni kezdték, hogy mi a bajom.

Harry elment, őt Louis követte, Liam megfogta a kezem, és mondogatta, hogy semmi gond. Úgy tűnt, ő idegesebb, mint én. Pedig még nem is tudja a hírt…

Zayn leült mellém, és kedvesen mosolygott, Niall meg elvonult telefonálni. Valószínűleg Claire- éket hívja, hogy jöjjenek át.

Körbenéztem. Az asztalon talpas poharak, és egy üveg orosz pezsgő.

- Mit ünneplünk? – kérdeztem, de a hangom egy kicsit magasabb volt, mit vártam.

- Öhm… Hát tudod, úja együtt vagyok Dan –nel… - kezdte félénken, mintha az érezné, nem lehet boldog, ha én ilyen állapotban vagyok. Igazi barát!

- Gratulálok! – mosolyogtam rá, megszorítottam kezét.

- Köszi, de… most veled foglalkozzunk. Pillanatnyilag fontosabb vagy.

Ekkor lépett be a szobába Harry, kezében egy pohár vízzel. A kezembe nyomta, majd Zayn –t félre lökdösve leült mellém, és átölelt.

Kétségbe esve csimpaszkodtam belé, és próbáltam visszanyelni a könnyeim.

Barátom intett egyet, mire mindenki kivonult.

Egy ideig csak ültünk egymást karolva, majd halkan megkérdezte:

- Készen állsz? Elmondod?

- Ühüm… - hümmögtem, kicsit eltoltam magamtól, aztán bátortalanul kiböktem. – Harry, én… én… én terhes vagyok – szakadt ki belőlem a zokogás.

Ő megmerevedett. Pár másodperc múlva, mikor ránéztem, csak egy semmibe meredő szempárt láttam, és ökölbe szorított kezeket.

Nyugtalanul fészkelődni kezdtem. Ezzel a mozdulattal, mintha beélesítettem volna egy bombát, Hazza felpattant, és járkálni kezdett. Zavartan a hajába túrt, keze remegett. Látszott, hogy mindjárt elpattan nála a húr. Aggasztott az állapota.

- Figyelj, én… - mondtam volna, de felemelte a kezét, hogy most ne szólaljak meg. Odament a sarokban álló bárszekrényhez, kivett egy üveg whiskey –t. Töltött magának, és felhajtotta. Meredt maga elé, aztán újra töltött.

A negyedik pohár után megelégeltem. Felálltam, odaléptem hozzá, és rátettem kezem a vállára.

- Hagyjál! – szűrte fogai között.

- Nem – mondtam türelmesen, és kivettem kezéből a poharat.

- Azt mondtam, hagyjál! Tönkre tettél mindent, amiért küzdöttem! – kiáltotta, én meg visszakézből lekevertem neki egyet.

Öhm… kicsit meglepődött.

- Idefigyelj. Igazad van. Most tényleg minden megváltozik majd. Viszont ne csak magadra gondolj! Az én életem is fenekestül felfordul. És nem hiszem, hogy ez tönkre tenné a karriered. Azt meg főleg nem gondolom, hogy az én hibám lenne, tekintve, hogy mindketten jelen voltunk! És nem kéne így reagálnod. Inkább mellettem kéne állnod, és támogatni!

Csendben állt előttem. Farkasszemet néztünk, és szinte hallottam, ahogy a fogaskerekek dolgoznak az agyában, mérlegelve mondandómat. Mikor láttam rajta, hogy felfogta a helyzetet, megfogtam a kezét, és a kanapéhoz vonszoltam.

- Most pedig megbeszéljük, hogy mi is teendő. Oké? – bólintott. – Szóval. Az biztos, hogy megtartom. Nem ölöm meg a gyermekem.

- Igen – állt mellém. Na végre meg tudott szólalni!

- Oké. Ebben akkor egyetértünk. A másik. Hahh… ez nehéz lesz. Nos, a másik, hogy ezentúl is együtt leszünk –e, vagy esetleg… szakítasz… velem.

Értetlenül nézett rám.

- Gondolod, hogy elhagynálak téged?

- Hát, tudod, én csak…

Kezét a számra helyezte, ezzel elnémítva.

- Nem. És erről ne is beszéljünk többet – nyugtatott meg.

- Rendben – suttogtam meghatottan, lesütött szemmel. – Akkor viszont. Következő napirendi pont…

- A következő napirendi pont az, hogy – mondta, és megcsókolt.

Nem hevesen, nem vággyal teli. Nyugodtan, szerelemmel. Állandóan meg tud lepni a csókaival. Az összesnek valamilyen érzelmi töltése van.

- Figyelj. Ígérem, hogy mindent megoldunk. Közösen. És ígérem, hogy én leszek a legjobb apa a világon.

- Ehhez kétség sem fér – mosolyogtam, majd közel hajolva újra csókolni kezdtem.

Megszólalt a csengő, mi pedig szétrebbentünk.

- Biztos Claire az – pattantam fel. – Ezt a beszélgetést később folytatjuk. Most gyere, el kell, mondjuk a többieknek is – húztam fel szerelmem.

Az ajtó felé tartottunk, de hirtelen visszarántott.

- Figyelj. Izé. Mennyi ideje…?

- Hat hete – válaszoltam, mire csak bólintott, aztán kiléptünk a nappaliból, és a konyhába mentünk.

De nem csak a fiúk és Claire voltak ott. Jelen volt Rox, Eleanor, és Danielle is.

- Sziasztok – köszöntem fojtott hangon, majd odaléptem El- hez, és megöleltem. Aztán Dani- hez sétáltam, átöleltem, és azt suttogtam neki, hogy „gratulálok!”.

Visszaálltam Hazza mellé, átkulcsoltam kezét, és megszólaltam.

- Tehát. Harry, és én… - kezdtem lassan, de ő belevágott.

- Gyerekünk lesz! – mondta gyorsan, és egy akkora mosoly terült szét az arcán, hogy simán körbeérte a fejét.

Rákaptam a tekintetem, és csodálkozva néztem. Az előbb még teljesen maga alatt volt!

A barátaink ledöbbentek, mindenki tátotta a száját, kivéve C- t, aki egyből a nyakamba vetette magát, és valami olyasmit sikongatott, hogy „éljen, vehetünk babaruhákat. Képzeld csak el, milyen jól fog állni a csöppségnek a tütü!”.

Majd mindenki feleszmélt, és sorra megöleltek. Lou olyan erősen szorongatott, hogy alig kaptam levegőt.

- Jajj, de jó! Nagybácsi leszek! Nagybácsi leszek! – lelkendezett.

Na igen. Ez egész jól ment.

Látszólag.

Mert nem vagyok hülye, tudom, hogy most mindenki ujjong, és örül, de aztán, ha lelépünk, egyből az lesz, hogy ilyen fiatalon nem szabadna gyereket vállalni, milyen felelőtlenek vagyunk, tönkre tesszük az életünket és a karrierünket, blablabla.

De nem érdekel. Mi rontottuk el, mi fogunk helyt állni.

***

Épp a repülőn ülünk, útban Budapest felé. Az előző napokat Holmes Chapel –ben töltöttük, Harold családjával. Örülök, hogy megismerhettem őket. Mind csodálatos emberek. Gemma gyönyörű, és ezt, valamint Harry vonzerejét is megmagyarázza, hogy Anne is meseszép. Olyan, mintha a született feleségekből lépett volna elő. Komolyan, ilyen anyukák csak a filmekben szerepelnek!

Olyan kedvesen fogadtak, mintha legalábbis családtag lennék. Mikor ezt mondtam a páromnak, szabályosan kiröhögött, majd végig simított a karomon, és a fejemhez vágta, hogy jóhogy, mivel én is családtag lettem.

Huhh, na ezen kicsit fennakadtam, de ez lényegtelen.

Itt tartottam a gondolatmenetemben, mikor megjelent a stewardess, és megkérdezte, hogy kérünk –e valamit. Én kértem egy csomag mogyorót, Gumicukor meg csak megrázta a fejét. Mikor elment a légiutaskísérő, felém fordult, és elmosolyodott.

- Nem kellett volna ez a nagy felhajtás! Miért nem jöttünk normál géppel?! – utaltam arra, hogy a magángép kissé túlzás.

- Ezt már megbeszéltük. Tudod, hogy Magyarországra csak fapadosok járnak, a hülye légitársaságotok miatt… És azzal nem jöhettünk volna. Elárasztottak volna a rajongók. Meg akkor meglátnának a leszállásnál is, de így le tudtam azt is szervezni, hogy kicsempésszenek minket a reptérről. Nem akarom, hogy felfedezzenek itt.

- Igen, persze. Értem. Csak pénzkidobásnak tartom.

- Ha van pénzed, használd ki.

Mosolyogva sütöttem le a szemem, és fogtam a fejem hülyeségén. Megakadt a szemem a felsőjén.

Az a póló volt rajta, amit tőlem kapott, karácsonykor, az ajándék átadásnál.

~

A bemutatkozás után az ebédlőbe tereltek engem, Harry és Joe felvitték a bőröndöket, majd a következő fordulással behozták az ajándékokat a kocsiból. Elhelyezték a karácsonyfa alatt, és ők is leültek hozzánk vacsorázni.

- És, Dalma, ha jól hallom, nem itt születtél.

- Nem. Budapesti vagyok, azaz magyar.

- Hű, ez olyan izgalmas. Hogy kerültél ide?

- Itt tanultam.

- Értem. És hol találkoztatok?

- A kiállításomon.

- Vannak testvéreid?

- Igen. Kettő. Az egyikkel Harry is találkozott már.

- Oh, igen. Mesélte, hogy a szüleid és az öcséd jártak Londonban a nyáron.

Beszélgettünk, és beszélgettünk, míg el nem fogyott az étel. Megköszöntem, és dicsértem, hogy igazán finom volt, majd segítettem mosogatni.

Eztán bevonultunk a nappaliba. Az ő hagyományaikat elhagyva, az én szokásomhoz híven szenteste bontottunk ajándékot.

Az első ajándékot én kaptam szerelmemtől. Egy pici dobozka volt. Félve nyitottam ki. De egy… kulcs volt benne.

Értetlenül meredtem Harry- re, ő pedig kedvesen megmagyarázta.

- Ez kérlek, az új Vespa- d kulcsa! A jármű Londonban vár.

Lefagytam, majd a nyakába ugrottam, és elkezdtem puszilgatni az arcát.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – ujjongtam.

Nagyon meglepett, és örülök, hogy így ismer engem. Pontosan erre vágytam.

Miután megajándékozták egymást, és én is átadtam az összes csomagot, még mindig maradt egy nagy kupac meglepetés. Az én ajándékom, szerelmem részére.

Először a pólót bontotta ki. Az a felirat állt rajta, hogy „i’m yours”. A következő az óra volt. Egyből leszidott, hogy minek vettem ilyen drága holmit, de aztán megköszönte, és egy gyors puszival ajándékozott meg. Az utolsó egy nagy, lapos csomag volt. Izgatottan bontotta ki.

Az a kép volt. Az a kép, amit a kiállításomon nézegetett aznap, mikor megismertem.

Az ötlet, hogy festményt adjak, Roxana- tól eredt.

- Remélem tetszik.

- Imádom! – csókolt meg.

~

- Min gondolkozol? – mosolygott.

- Áh, semmin. Van kedved zenét hallgatni? – ajánlottam fel.

- Persze – egyezett bele. A fél fülest oda adtam neki, majd csöndben utaztunk. Így továbbra is tudtam merengeni.

~

- Imádom! – csókolt meg.

- Ennek igazán örülök – vigyorogtam rá.

Aztán, mintha csak észbe kapott volna, megköszörülte a torkát.

- Khm. Figyeljetek csak… szeretnénk valamit mondani – fordult a családja felé.

Jajj ne! Elrontja ezt a fenséges estét?

- Szóval… - folytatta – a hírünk az, hogy Dalma és én… - nem bírta befejezni.

- Gyermeket várok – segítettem ki.

Na, ezeket az arcokat le kellett volna fotózni! Döbbent tekintetek, tátott szájak, fura „he?” szerű hangok. Szegény Joe éppen ivott, mikor kimondtam, és félre is nyelt.

- Tessék? – kérdezte Anne.

- Jól hallottad anyu – motyogta Harry.

Hallgatás.

- Nos, én azért örülök. Nagynéni leszek! Nagynéni leszek! – törte meg a csendet végül Gemma. Jót derültem rajta, hogy ugyanúgy gondolkodik, mint Lou.

Viszont nem mindenkinek volt ilyen felhőtlen a kedve.

- De hát… olyan fiatalok vagytok! – nyöszörögte Anne, és igazán aggódtam érte. Simán el bírtam képzelni, hogy a következő pillanatban pánik rohamot kap.

Szerintem Harry is erre gondolhatott, mert odahuppant édesanyja mellé, és átölelve a vállát nyugtatta.

~

- A repülőgép nem sokára földet ér. Kérjük kapcsolják be öveiket.

Ja igen. Tényleg. Most a gépen vagyok. Kicsit elálmodoztam.

Kis idő elteltével már a Ferihegyi reptér egyik kis zugában ácsorogtunk két testőrrel, akikre persze nem volt szükség. Senki sem sejtette, hogy Pesten vagyunk.

Begördült elénk a taxi. Helyet foglaltunk, és bediktáltam a címet.

Ahogy keresztül hajtottunk a városon, óriási honvágy nehezedett rám. Eddig nem is éreztem, hogy hiányozna ez a hely, csak most vettem észre, mennyire szükségem volt erre az utazásra.

A kocsiban ismét felidéztem néhány momentumot az előző napokból.

~

- Nyugalom anya. Mindent átgondoltunk. Van pénzünk a nevelésére, mindketten odaadó szülők leszünk. Dalmának van kisebb testvére, sokat vigyázott rá, ért a gyerekekhez. Jó emberek fogják körül venni. Mindketten ismerünk egy csomó féle személyt, kultúrálisan el lesz kényeztetve. Mindketten felnőttek vagyunk, megoldjuk. Én már 19 leszek, mire megszületik, és Dalma is majdnem betölti addigra a 19- et. Nem lesz gond. És ha lesz is, megoldjuk!

- Igen. Persze. Tudom. Csak még te is szinte gyerek vagy. És… - megrázta a fejét, inkább mással folytatta mondandóját. – Sajnálom, hogy olyan rosszul reagáltam. Örülök nektek. És örülök, hogy nagymama leszek. Alig várom, hogy babusgassam.

Igen. Ez is megvolt. Már kipipáltuk a listáról a barátainkat, és Harold családját. Csak az enyémek maradtak.

~

Kipakoltuk a cuccainkat. A sok bőröndöt magunk mögött húzva beszélgettünk, míg elértünk a kapuig. Csengettem, és egyből megjelent az ajtóban az öcsém alakja. Szorosan magamhoz szorítottam. Úgy hiányzott! Aztán beljebb mentünk, és a többieket is megölelgettem. Majd megjelent Ádám, a bátyám. Őrülten rohantam felé, és nyakába vetettem magam.

- Te jó ég! De rég láttalak! Annyira hiányoztál! Hogy van Nóri és a gyerekek? (Nóri a tesóm felesége.)

- Jól, köszi. Sajnos nem tudtak eljönni. (Mert Ádámék Németországban laknak ám. Mázlisták… imádom Németországot. Gyönyörű!) Szóval – tolt el –, ő a barátod?

- Igen. Harry, ő Ádám, Ádám, ő Harry – mondtam angolul. Szerencsére a bátyám beszéli a nyelvet. Eggyel kevesebb fordítani való.

A családom szívét lelkét kitette, hogy Harold jól érezze magát nálunk. És én szárnyaltam a boldogságtól, hogy újra otthon lehettem.

Megajándékoztam a családom tagjait, és éreztem, hogy most nekem kell megosztanom a hírt rokonaimmal. Féltem- e? Inkább rettegtem! De nem hátráltam meg. Magyarra váltottam, és bevágtam.

- Anyu, Apu, fiúk! Bejelenteni valóm van – kezdtem lassan, bizonytalan hangon. – Tudjátok, Harry és én már elég sok ideje együtt vagyunk. És…

- Hozzá akarsz menni? – kérdezte döbbenten, és elkerekedett szemmel Apu. Szerintem egy világ tört össze benne. Hogy az ő kicsi lánya férjhez menjen? Na azt már nem!

- Ugyan, dehogy! – nyugtattam, de eszembe jutott, hogy még jobban elkötelezzük magunkat. Folytattam. – Ennél… sokkal… radikálisabb – értetlen tekintetek. Mi lehetne a házasságnál nagyobb hangvételű?

Valaki nyelt egy hangosat.

- Szóval. Nekem és Harry- nek – szünet, utolsó erőgyűjtés – gyerekünk lesz!

- MI?! – kérdezte mindenki kórusban. Aztán síri csönd, majd párom megkérdezte, hogy mi történik, mert egy szót sem értett. De nem volt időm megmagyarázni, mert valaki rám ugrott. Illetve valakik. A két tesóm! Leborultam a földre, ők pedig rajtam tornyosultak. Összevissza ölelgettek, és gratuláltak. Láthatóan örültek. A szüleimre sandítottam. Anyukám maga elé nézett, és lassan elmosolyodott, majd felnézett, és ő is a kupacunkra vette magát. Őrült egy családom van, az biztos!

Hazza csodálkozva, vigyorogva, fejét rázva nézett minket. Hitetlenkedve bámulta, ahogy három felnőtt és egy tinédzser fiú, ovisok módjára játszanak kicsi a rakást. Majd Apukám felé fordult. Követtem tekintetét.

Töprengett. Szája szélét rágva figyelte családtagjait, akik éppen kilapítani kíséreltek meg engem, aztán hirtelen felpattant. Elüvöltötte magát.

- Nagypapa leszeeeeek! – majd ránk vetette magát.

- Ááááá! – kiabáltam, mert körülbelül 250 kg nehezedett rám. – Segíts! – kérleltem szerelmem, de csak röhögve megrázta a fejét, és kinevetett.  – Na kösz… Hát akkor: B terv – gondolkodtam, majd fennhangon megszólaltam. – Szálljatok le rólam! Apu, legalább te! Kilapítod az unokád!

Na, erre bezzeg mindenki, mint parancsszóra felpattant és lekászálódott rólam.

Megnyugodhattam. A családunk örömmel fogadja majd a kis csöppséget.

***

Boldogan utaztunk vissza Londonba, hogy újra láthassuk barátainkat. A reptérről külön taxival utaztunk haza. A kocsiból felhívtam lakótársaim, és csalódottan vettem tudomásul, hogy ők csak pár óra múlva érkeznek meg.

A sofőr segített kivenni a bőröndjeimet, majd fizettem, és a bejárathoz indultam. Elfordítottam a kulcsot a zárban. Beléptem az előszobába, és beleszagoltam a levegőbe, olyan „otthon, édes otthon” érzést várva, de valami nem stimmelt. Nem, nem, nem. Ez így nem jó.

Nem tudom mi volt a zavaró. Nem tudom megmagyarázni. Csak volt egy bizonyos érzésem. És később beigazolódott a gyanúm.

Letámasztottam a csomagjaim, bezártam az ajtót. Reszkető léptekkel indultam beljebb.

Ijedten kaptam a kezemmel valami biztonságos dolog felé. Ujjaim megállapodtak a könyvespolcon, és görcsösen markolták a bútor szélét.

Körültekintettem, és leblokkoltam. Az egész nappali fel volt forgatva. Mindenfelé papírok, cd-tokok, az irattartó szekrény felborítva, ahogy a fotel is.

Megráztam a fejem, és remegő kezeimmel előkotortam a telefonom. Gyorstárcsázás.

- Harry? Azonnal gyere ide! – mondtam a készülékbe vinnyogó hangon, közel a síráshoz. Nem válaszoltam értetlenkedő kérdéseire, csak megszakítottam a vonalat.

Félve botorkáltam be az ebédlőbe. Itt is minden szanaszét hevert. A falon lévő képek lehajítva a földre, a képkeretek és az üvegük széttörve. Megnéztem őket.

Az egyik képen én vagyok a lányokkal, mikor beköltöztünk az előző lakásunkba. A következő a kiállításomon készült rólam, a lakótársaimról, és pár hírességről. Aztán mi a lányokkal, a suli bizonyítvány osztásán. Majd következett volna a kedvenc képem. De nem találtam a földön. Megfordultam.

Az ebédlőasztalon, a makulátlanul fehér terítőn egy szétégetett fénykép foglalt helyet. Kezembe vettem.

Én, Claire, Rox, Dan, El, és a fiúk voltak az eredeti képen.

Viszont a mostanin egy öngyújtóval égetett lyuk tátongott. Az én arcom helyén.

Alig kaptam levegőt. Kezemet a hasamra szorítottam, mert éreztem, hogy mindjárt hányok az idegtől.

Valahogy sikerült bekecmeregnem a konyhába. Az ablak be volt törve, így a helyiségben a decemberi hideg uralkodott.

A főzőeszközök összevissza, az edények szintén. A tányérok pici üvegcserepek formájában hevertek a hideg kövön.

Bizonytalan léptekkel közeledtem a pult felé, ahol egy kis papírt láttam meg.

Ahogy közeledtem, csizmám talpa alatt tovább töredeztek a szilánkok, kísérteties betétdalként szolgálva szenvedésemhez. Minden egyes csörrenéstől kirázott a hideg.

A végtelennek tűnő léptek után megérkeztem a laphoz. Kezembe vettem, és gyomrom görcsbe rándult. Különböző helyekről kivágott betűkből volt összeragasztva. Ijesztő volt.

Még el se kezdtem olvasni, máris patakzottak a könnyeim.

Pár másodperc múlva már elég erőt gyűjtöttem, és olvasni kezdtem.

Drága Dalma!

Mivel nem hallgattál rám, muszáj volt nyomatékosítanom mondandóm. Ha ezek után is Harry közelébe mersz menni…

Hát, a fantáziádra bízom a folytatást!

xx Lin

Hátborzongató!

Rettegve néztem körbe. Nem volt ott senki, mégis féltem.

Aztán arra gondoltam, hogy mi lesz a kicsivel, ha majd őrült rajongók miatt forog veszélyben az élete. Nem kockáztathatom az életét! Ő az én gyerekem, nem bánthatják!

Csonttörő fájdalom hasított belém, amitől elhagyta az erő a lábaim, és elvesztettem az egyensúlyom.

Sírva rogytam térdre, majd felüvöltöttem, mert az üveg darabkái kegyetlenül bőrömbe hasítottak. A fájdalomtól fényes pontok jelentek meg szemem előtt, teljesen megvakítva, mert már előtte is homályosan láttam könnyeimtől.

Elfehéredett ujjakkal szedegettem ki a lábamból meredező szilánkokat, miközben csak úgy nyeltem a könnyeim.

Aztán magamra tekintettem. Egy kisebb pocsolyában ültem.

Vérben.

Csak arra tudtam gondolni, hogy remélem nem lesz semmi baja a kicsinek, miközben megszédültem.

Szédültem a sok vértől, ami ott tocsogott körülöttem, és ami teljesen átáztatta a kabátom alját, és sötétre festette a farmerom.

Szédültem a rám nehezedő felismeréstől is, miszerint ez a sok vér nem feltétlenül csak tőlem származik, hanem…

Szédültem, és közben végig görcsölt a gyomrom. Még pár másodpercig bírtam, és küszködtem a rám törő félelem és fájdalom bénító hatása ellen, majd vége lett. Elsötétedett a környezet, elenyésztek az engem körülvevő tárgyak és erőszakos gondolatok.

Csak én maradtam, és a gondjaim.

Nem gondolkodtam rajtuk, nem harcoltam ellenük. Hagytam, hogy felemésszenek, és magukévá tegyenek. Abban a pillanatban, hogy átadtam magam nekik, megszűntem létezni.

Megszűnt Kovács Dalma. Csak a porhüvelye maradt.

Megszűnt a kínzó fájdalom, és az elmémet rettegésben tartó szorongás.

Megszűnt a külvilág.

Elájultam.

A második díjam :')

     Kedves olvasók! Most nem fejezettel jelentkezem, hanem egy bejegyzéssel, amivel régóta tartozom.
Megkaptam a második díjam, méghozzá Dodótól. Úristen, nagyon, nagyon köszönöm!

Miután megkaptad a díjat...

- tedd ki a blogodra! Ha ez kész...

- írj öt dolgot magadról! Ha ez is kész...

- válaszolj azokra a kérdésekre, amiket feltettek neked! És ha ez is kész...

- tegyél fel öt kérdést annak, akinek küldöd! Végül...

- küldd tovább öt embernek.

***

Nos. 5 dolog magamról:

- Mániákusan édesség-függő vagyok. Konkrétan azon élek.
- Művészeti középiskolába járok, általánosban is nyolc évig rajztagozatos osztályban tanultam. Mindenem az alkotás.
- Kövezzetek meg, de alapvetően utáltam a One Dirtection- t, a volt osztálytársaimnak köszönhetően szerettem meg a zenéjüket.
- Tipikusan az a lány vagyok, aki egy percet sem tanul, mégis kitűnő tanuló. Ezért sokszor kapok a fejemre, de "érthetetlen" módon mindenki megenyhül, ha mellettem ülhet dolgozat közben.
- A példaképeim Agatha Christie, Leonid Afremov, da Vinci, Hundertwasser, Gaudi, és... az anyukám.

***

Válaszaim:

Miért kezdtél el írni?

Mert ha egyszer valami belecsücsül a fejembe, addig piszkál, míg ki nem adom magamból. És... élvezem.

Mi az ami téged felvidít ha szomorú vagy?

Egyértelműen Kelly Clarkson.

Miért szeretted meg a One Directiont?

Imádom a zenéjüket! És a többi jött magától.

Számodra fontos a zene? És ha igen akkor miért?

Nagyon fontos. Igazán jót rajzolni is zene mellett tudok. Ellazít, és segít elvonatkoztatni a külvilágtól.

Mi a legjobb és a legrosszabb tulajdonságod?

A legrosszabb talán az, hogy túl szélsőséges és makacs személyiség vagyok. Még a büszkeségem is ide sorolnám. A legjobb pedig talán a maximalizmusom. Bár ebből sok gondom szokott következni...

***

Kérdéseim:

Hogy látod magad 10 év múlva?
Kutya/macska?
Twitter/Facebook?
Szeretnél- e komolyabban foglalkozni az írással?
Hány éves vagy? Ez az első blogod?
 

***

 

Akiknek küldöm:

Hope Hastings - Play with Fire

Mert mindig meg tud lepni.

stella* - Taking me to another world

Mert ez volt az első blog, amit elkezdtem olvasni. Azóta is imádom.

Little Miss Muffet - Before You Leave Me

Mert megtud ríkkatni.

Kinga - I live my dreams,I dream my life

Mert a való életről szól.

Évesz - Who do you think you are?
A végén a kedvencem. Mert lehetetlen megunni, és mert elragadóan ír. Mindig át tudom érezni a karakter helyzetét.

Még egyszer köszönöm a díjat Dorinának! És azt is köszönöm, hogy te végig itt vagy, és követed Dalma életét. <3

17. Fejezet

Szaladtam az ajtóhoz, és kinyitottam. Egy gyors csók után beinvitáltam a nappaliba, beültettem Roxy és Claire közé, majd neki is elmondtam mindent, úgy, ahogy az előbb a lányoknak.

Hát, rosszabban reagált, mint vártam. A lakótársaim inkább felmentek a szobájukba, mikor látták viselkedését.

Teljesen kiakadt, aztán kiabálni kezdett, hogy miért nem vagyok őszinte, és hogy túlságosan szeret ahhoz, hogy elveszítsen, ahogy Liam Dani- t. Erre persze mondtam neki, hogy ne legyen idióta, sosem hagynám el. Aztán odajött hozzám, és úgy ölelt meg, hogy nem kaptam levegőt.

Ezek után leültünk a kanapéra, és átbeszéltünk mindent.

- Hogy hívják? – kérdezte végül.

- Lindsay. És fanatikus rajongód. Szentül állítja, hogy miattam, nem lehet a feleséged – mondtam gúnyosan.

- És válaszoltál már neki?

- Nem. Egyszer sem írtam vissza.

Meg akarta nézni az üzeneteket, viszont én nem engedtem. De végül is valahogy csak kikönyörögte, így a kezébe adtam a telefonom, ő, pedig elolvasta. És válaszolt neki a saját nevében! Na itt én akadtam ki. Mondta, hogy csak védeni akar. Így is haragudtam egy kicsit, mert miért mászik bele a privát beszélgetésembe? Nem elég, ha megnézheti? De lényegtelen, hamar túl tettem ezen magam.

Megnéztem, hogy mit írt.

Kedves Lindsay, itt Harry. Szépen kérlek, szállj le a barátnőmről! Fontosak nekem a rajongóim, de ő fontosabb. És én is elvileg fontos vagyok neked, ahogyan a többi fiú is. És ha igazi rajongó vagy, örülsz neki, hogy találtam valakit, akit szeretek. xx Harry

- Oké. Hát. Ez nagyon cuki volt tőled – mosolyogtam rá. – De várj. Válaszolt.

Persze, még hogy Harry ír nekem… Hagyjuk már Dalma. Tudtam, hogy egy hamis picsa vagy, de hogy még hazug is? Nem értem, Harry miért van veled. És ha tényleg te írtál Styles, akkor bizonyítsd. Kövess be!

Hazza álla totál leesett. Az enyém is. Mert az egy dolog, h engem szekál, de vele hogy lehet ilyen szemét? A párom kikapta kezemből a telefont, majd a készüléket nyomkodva bejelentkezett a fiókjába, és bekövette Lindsay- t. Ez alatt az ölembe vettem Claire rózsaszín laptopját, és megnyitottam a saját fiókom. Újabb üzenet következett.

Nos, Dalma, lehet, hogy tényleg Harry írt, de ez nem ment fel. Lehet, hogy nem vagy hazug, de gyáva annál inkább. Miért kellett őt is belevonni?!

A pasimnak is érkezett üzenete.

Drága Harry, sajnálom, hogy ilyen az első benyomásod rólam. Nem indíthatnánk tiszta lappal? Esetleg találkozhatnánk valamikor. xo Lin

Barátom küldött neki egy nemleges választ, mire ezt kaptuk.

Hát jó. Ha neked az a r*banc kell inkább, mint én, legyen. De tudd, nem beszélek veled többé, akárhogyan is könyörögsz. Én sokkal jobban illettem volna hozzád. Örökre bánni fogod, hogy őt választottad.

Oké. Itt volt elég mindkettőnknek. Lecsaptam a laptop tetejét, ő pedig visszaadta a mobilom.

- Hát ez. Durva – nyögte.

- Aha. És ez semmi. A régebbiek sokkal rosszabbak. Konkrétan fenyeget bennük – kirázott a hideg.

Csönd.

- Beszéljünk másról. Hol fogjuk tölteni az ünnepeket? – terelte a témát. – Egyébként azt mondtad, hogy több mint egy hónap van még addig.

- Igen, és? – nem értettem, mire akar kilyukadni.

- Hát… Dalma. December másodika van.

Értetlenül néztem rá.

- Az nem lehet.

- De, bizony – hitegetett.

- Úristen. De… hogy lehet ez?

- Mostanában el vagy havazva, érthető, hogy összefolynak a napok… - próbált vigasztalni, de láttam rajta, hogy aggódik értem. Megköszörülte a torkát, és újra megkérdezte. – Szóval, hol karácsonyozunk?

- Nem is tudom. Mondjuk a szentestét, és karácsony első napját tölthetnénk nálatok, a családoddal. Aztán huszonhatodikán elrepülhetnénk hozzánk, Budapestre. Úgy huszonnyolcadikán hazajöhetnénk, és a többiekkel is ajándékozhatnánk, aztán együtt szilveszterezhetnénk – vázoltam ötletem.

- Hű. Nem azt mondtad, hogy nem gondolkodtál még ezen?

- Nem is. Most találtam ki.

- Rendben. Akkor lerendezem a saját családomat, te, pedig a tiédet.

- Megbeszéltük. Most pedig – csúsztam közelebb –, mesélj a családodról. Szeretnék jóban lenni velük.

- Ó, ne aggódj. Imádni fognak – mosolygott, és megcsókolt.

***

Szóval. Itt ülünk a repülőn a barátnőimmel. Útban vagyunk Bécsbe, megnézzük a karácsonyi vásárt. Roxana elfelejtette említeni, hogy a hétvége, amit szervez, másik országban lesz esedékes.

Claire alvómaszkkal az arcán pihen, Rox pedig zenét hallgat. És én? Unatkozom. És éhes vagyok.

Leszálltunk a gépről, és célba vettük a vásárt, ahol egyből jól bekajáltam.

Szerencsére a munkám jól fizet, újra tehetősebb lettem, így nem kell azon izgulnom, hogy az ajándékok beleférnek- e a keretbe.

December tizennegyedike van, és még nincs ajándékom a barátomnak, így gondoltam itt megvehetem. De azzal nem számoltam, hogy tömeg lesz, és mínuszok fognak repkedni, lefagynak a lábaim, és egy ügyetlen pasas rám önti a forralt bort, ami csúnya nyomot hagyott a krémszínű kabátomon. Vettem egy másik kabátot a vásárban, nem olyan szép, mint az, de fekete, arra az esetre, ha még egyszer leöntenének.

Éppen feladtam az ajándék keresését, mikor a lányok felvetették, hogy nézzünk be egy plázába. Bementünk, és végigjártunk egy csomó üzletet. És bár vettem egy új Louboutins cipőt, Harry- nek még mindig nem volt ajándéka.

A fiúknak is vásárolni kellett valamit. Én és Claire a saját pasinknak ugye nem vettünk, de a többinek egyformát vásároltunk. Én iPod- okat, és gondoltam majd otthon töltök rájuk személyhez illő zenéket, C pedig vicces feliratú bögréket.

Roxy bajban volt, mert ő is szerette volna meglepni a fiúkat, kivéve Zayn- t, de ez azért mégiscsak furán jött volna ki. Így hát arra jutott, hogy közös ajándékot kapnak, és fest nekik valamit a nappalijukba. Na tessék! Ő hogy tud ilyen kreatív, és egyedi ötleteket kitalálni? Én miért vagyok béna az ajándékozásban?

Szétváltunk, és mindenki saját bevásárló körútra indult, hogy egymásnak is tudjunk meglepetést választani. Egy ruházati üzletben vettem C- nem egy felsőt, amin az állt, hogy „Kövesd a divatot, kövess engem!”, Rox- nak pedig egy bokacsizmát, szegecses sarokkal. Dan- nek egy szép Swarovski karkötőt választottam, Eleanor- nak egy táskát, Gwennek pedig egy nyakláncot, amibe belegravíroztattam, hogy „egy tenger nem szakíthat szét egy igaz barátságot”. Aztán egy ajándéküzletben vettem öt képkeretet, hogy majd teszek bele közös képet.

De neki, még nem találtam semmit.

Sokat törtem a fejem, aztán egyszer csak megpillantottam egy pólót, ami azonnal megtetszett. Nem tudtam, vajon neki is megfelelne- e, így felhívtam Liam- et. Ő azt mondta persze, és vegyem meg azonnal. Követtem utasítását, de üresnek éreztem a szatyrot, amibe csomagolták. Kellett valami más is. Beléptem egy órás boltba, és vettem neki egy gyönyörű órát a félretett pénzemből. Nem túl ötletes, de… remélem, örül majd neki.

A központi szökőkútnál találkoztunk a lányokkal, és visszaindultunk a reptérre. Felültünk a gépre, és már alig vártam, hogy újra otthon lehessek.

***

Valami nem stimmelt velem. Rengeteget ettem, és ettem, és ettem, ráadásul furcsákat. És bár töménytelen mennyiséget kajáltam, mégsem lakhattam jól, mert egyből ki is hánytam mindent…

Rossz előérzetem volt, így éppen az orvosi rendelőbe tartok.

Belépek az ajtón, leülök az egyik műanyag székre, és várok. Várok. Közben halálra idegeskedem magam.

Végre sorra kerülök, bejutok az orvoshoz. Vázolom problémám, és kérek egy vizsgálatot. A teszt elvégzését követően megjön az eredmény, aztán pedig, amint meghallom a diagnózist, elsötétedik a világ…

- …Jól van kisasszony?... – hallom tompán a kérdést.

Kinyitom a szemem, de minden homályos, és ködös, inkább behunyom még egy kicsit. Másodpercek elteltével újra megpróbálkozom, és még mindig minden elmosódik, de lassan sikerül ráfókuszálnom a fölém hajoló doktor úrra.

- Jól van kisasszony? – kérdi újból.

- Öhm… igen – nyögöm, majd nehézkesen felülök.

- Rendben. Kérem, nyugodjon meg. Emlékszik, mit mondtam önnek az előbb?

- Igen. Gondolom ezért is… ájultam el? – mondtam, de inkább hangzott kérdésnek.

- Pontosan. Kér inni egy pohár vizet?

- Nem köszönöm. Inkább… hah… azt hiszem el kell mennem, és közölnöm ezt valaki mással is – motyogtam, és a sírás kerülgetett.

Az orvos nem akart elengedni ilyen állapotban, de biztosítottam, hogy a folyosón veszek egy csokit az automatából, és nem lesz semmi gond, majd fogok egy taxit.

Elindultam, és úgy tettem, ahogy ígértem. A taxi fél óra elteltével lefékezett a megadott címen, én pedig fizetés után kiszálltam. Az ajtó előtt legalább tíz percet vesztegeltem.

Nem szóltam, hogy jövök. De itthon van. Éppen fiús napot tartanak. X-Box- oznak, és hasonlók.

Erőt vettem magamon, remegő kezekkel becsengettem. Pont ő nyitott ajtót. A feje virult, mikor kinyílt az ajtó, aztán meglepődött, hogy én állok ott, majd ledöbbent, mikor látta arckifejezésem.

- Kicsim, mi történt?

Megfordult velem a világ, és sírva a karjaiba vetettem magam.

16. Fejezet

Kedves olvasók! Itt az újabb fejezet. És egy kis reklám... ugyanis nem tudom magamban tartani. ha egyszer megszáll az ihlet, nem tudom kiverni a fejemből, le kell írnom, és még jobb érzés, ha meg is oszthatom veletek. Szóval egy szó mint száz, itt az új blogom. De nincs több beszéd, olvassátok nyugodtan. xx Gréti

Reggel felkeltem, mert a nap lapos fénye kegyetlenül besütött az ablakon, egyenesen a szemembe. Megdörzsöltem a szemem, majd felpillantottam az órára, ami hetet mutatott. Oldalra fordultam, és ott feküdt mellettem Harry. Olyan aranyos tud lenni! A göndör hajával, lebiggyesztett ajkával, ártatlan arcával olyan, mint egy angyalka. Értem mit is szeretnek benne annyira az emberek. És ahogy erre gondoltam, hirtelen elfogott a bűntudat. Itt vagyok egy ágyban Harry Styles- szal (nyomatékosítom: Harry Styles), és teljesen természetesnek veszem. Pedig ott van neki az a sok rajongó, akik imádják. Biztos vannak köztük szebbek, okosabbak, meg kitudja még miben jobbak, de ő velem van. És azt hiszem ez így van jól. Legalábbis én sosem éreztem helytelennek semmit, amíg vele voltam. Úgy értem, minden érintés, úgy… a helyén volt. Nem tudom magam mással elképzelni. Egyszerűen irreálisnak tűnik. Ez persze csak én vagyok, de valahogy az is furcsa lenne a szememben, ha ő mással lenne, mert… mert csak. Nem tudom magam túl jól kifejezni, ez igaz, de ha egyszer ezt váltja ki belőlem? És nem, nem vagyok féltékeny. Egyszer sem voltam az, amióta csak járunk. Annak kéne lennem? Minden bizonnyal, de… nem megy. Túlságosan megbízom benne.

Valahol itt tartottam fejben, mikor megrebegtette pilláit, és nyögött, mire csak visszafojtottam egy kuncogást. Kinyitotta szemét, és ott kész voltam. Jézusisten! Hogy a fenébe lehet valakinek ilyen szép szeme?!

- Ha legközelebb korán kelsz, ébressz fel nyugodtan – mosolygott rám kedvesen, miközben rekedtesen beszélt, és alig bírta felemelni egy kicsit a fejét.

- Hogyan? Mondjuk így? – kérdeztem, és közelhajoltam, majd egy apró puszit nyomtam a szája sarkába.

- Ne. Inkább így – húzott magához, és szenvedélyesen megcsókolt.

- Jól van, gyere, készülődjünk. Elvileg ma találkozol valami haveroddal, nem? – toltam el magamtól pár másodperc múlva, és felpattantam.

- De, igen – nyöszörgött.

Kimentem a fürdőbe, megmosakodtam, felkaptam a váltócuccot, amit tegnap a táskámba tömtem. Egy farmer, és egy fehér póló, meg a tegnapi csizmám. Mikor a párom is elkészült, indulásra készen a bejárati ajtónál vártam, amíg a kocsikulcsot kereste. Meglett, feltéptük az ajtót. Kint, a ház előtt találkoztunk Liam- mel, aki egy szatyrot cipelt, és úgy tűnik korábban kelt, mint mi, és elment bevásárolni, ami hozzáteszem igencsak ráfért már a srácok hűtőjére.

- Sziasztok.

- Hi, Caesar! – kiáltottam, és fellendítettem a kezem.

- Hát ennek meg mi baja? – kérdezte röhögve barátomat.

- Áhh, csak tegnap a vacsi után – és a folytatás után, tettem hozzá magamban mosolyogva – Monty Python estét rendeztünk, és megnéztük a Gyaloggaloppot, és… és a Brian életét.

- Óóó, így már értem – bólogatott a másik, de a szeme sarkában árnyékot láttam, és lecsaptam.

- Minden rendben? – kérdeztem komolyan.

- Persze! – felelte, és én majdnem el is hittem. Majdnem.

- Rendben Payne. Te akartad. Mit csinálsz ma? – kérdeztem lerázhatatlanul, mire felsóhajtott, és elmotyogott egy „hát nem azt, amit terveztem”- et, majd odafordult hozzám, és válaszolta:

- Amit őfelsége parancsol! – vigyorgott.

- Remek. Akkor, viszlát édes – fordultam oldalra, ahol a pasim csak mosolyogva, büszkén nézett rám, és mikor odahajoltam hozzá, és nyomtam egy puszit arcára, oda súgta nekem:

- Köszi, hogy segítesz neki. Pont rád van szüksége.

Ezután Liam bevitte a szatyrot, majd kiszaladt, beültünk a kocsijába, és elindultunk a városba. Hideg volt, így sétálni nem mehettünk, úgyhogy beültünk egy kávézóba. Rendeltünk egy kávét neki, és egy narancslevet nekem, aztán dumálni kezdtünk.

- Szóval. Hogyhogy ilyen korán keltél? – kezdtem a faggatózást aranyosan mosolyogva.

- Hahh… most, hogy eljöttem veled reggelizni, őszintének is kell lennem?

- Igen. És most hogy említed a reggelit, ha kihozzák a kávét, rendeljünk valami péksütit is. Éhes lettem. Na, de mi volt a hajnali ébredés tárgya?

Egy percig csak nézett rám, aztán megrázta a fejét, és elkezdte.

- Nem keltem korán. Ugyanis nem is tudtam elaludni. Már napok óta alig alszom.

Én is néztem rá egy percig, nem tudtam, hogy meddig mehetek el. Lehetek követelődző? Kérdezzek meg mindent, amit szeretnék, gátlások nélkül, vagy még nem ismerjük eléggé egymást ehhez?

- Khm… itt vagy? – kérdezi.

- Igen, csak… nem tudom mennyire kérdezhetek sokat. Meddig mehetek el.

- Nos… mondtam, hogy én őszinte leszek, és ezt nem csak úgy mondtam. Kérdezz, válaszolok – mondta olyan, már minden mindegy arccal, mintha el se hinné, hogy ezt mondja nekem.

- Oké. Hát… gondolom Dani miatt nem aludtál – mondtam, bár a végére mintha kérdés lett volna belőle.

- Igen. Eléggé ki vagyok azóta, hogy… azóta.

- De, miért is szakítottatok? – és innentől már bátran kérdeztem. Elmondta, hogy mennyire megromlott a kapcsolatuk, amiért alig látták egymást, és hogy már nem volt ugyanaz, és hogy régebben minden jobb volt…

- Ugyan már! Semmi sem volt jobb! – szóltam rá. – Az emberek képesek elfelejteni a részleteket, és az idő mindent megszépít, így ha semmi sem változik, akkor is elégedetlenek. Nyilván megváltozott a kapcsolatotok, mert a kapcsolatok, és nem csak a párkapcsolatok, minden egyes másodpercben, minden kimondott szó után változnak. Csak kezelni kell tudni őket. Szóval lehet, hogy változtatok, de nem biztos, hogy rossz irányba, csak elmérgesedett a helyzet. Egy biztos: szeretitek egymást. Te szereted, ez látszik rajtad. Vele, pedig voltam pár hete teázni, és ugyanúgy ki van borulva. Nem akarom elkiabálni, nem azt mondom, hogy ha elé állnál, a karodba vetné magát, de az száz százalék, hogy megviselte a szakítás.

- Azt hiszem, igazad van. Hiszen, te eddig csak Harry barátnője voltál, de már több vagy. A barátom is. Azt hiszem – mosolygott félénken a változásokra utalva.

- Igen, én is azt hiszem – válaszoltam belebokszolva a hasába. És igen, igaza lehet. Tényleg már nem csak Harry haverja, és Dan pasija az én szememben sem. Barátok lettünk. Pedig csak úgy másfél órája jöttünk ide.

- Meg, az is nagyon bántotta, ahogy pár rajongó kezelte, és mindig felnézett rád, hogy téged nem is érdekel – zökkentett ki szentimentális gondolataimból.

- Tessék?

- Neked nem irogatnak twitteren?

- Hát, az az igazság, nem is igazán voltam twitteren, mióta nyáron az Unicef- fel vándoroltam – ismertem be, miközben előszedtem a telefonom, és feljelentkeztem az oldalra. Huhh… jelentősen megnőtt a követőim száma, egy rakat privát üzit kaptam, és egyebek.

Az egész éjszakámat ezek olvasásával töltöttem.

***

Éppen dühösen kilibbentem a szupermarket ajtaján, kezemben több száz zacskóval, mikor megszólalt a zsebemben a telefonom, amit kapkodva felvettem.

- Haló, ki az, mit akar?

- Én is szeretlek.

- Oh, szia szívem. Bocsi, csak rossz kedvem van.

- Ezt majd még megbeszéljük, és felvidítalak, de előbb kérdezek valamit: hol akarunk karácsonyozni?

- Öhm. Ez most honnan jött? Mármint még nem gondolkodtam ezen, még több mint egy hónap van szentestéig.

- Igen, de anya már belendült – és itt még magyarázott tovább, de én nem hallottam miről. Lefagytam, mikor kimondta az anya szót. Olyan rutinos szeretettel, és figyelmességgel, amitől görcsbe rándult a gyomrom.

Ő a legfontosabb nő Harry életében. Mi van, ha nem fog kedvelni? Akkor aztán örökre eláshatom magam…

- … ugye? – mi? Mit mondott?

- Jaja, igen. Persze – vágtam rá.

- Ooooké. Akkor este beugrom, hogy megbeszéljük, mert hallom, hogy el vagy foglalva és nem tudsz figyelni.

- Rendben. Várlak.

- Szeretlek.

- Én is.

Visszasüllyesztettem zsebembe a telefonom, és a buszmegállóba battyogtam. A jármű nem sokkal később megérkezett, és húsz perc elteltével otthon voltam. A konyhapultra tett szatyrokat pakoltam ki, mikor jöttek a lányok. Beszélgettünk pár szót, de éppen indultak, szóval tényleg csak pár szót.

- Hova is mentek? – tudakoltam rosszat sejtve.

- Vásárolni – vigyorgott a szőke.

- Oh… értem – próbáltam mosolyogni, és gondtalannak tűnni, de korántsem voltam az.

- És te? Mit tervezel mára? – kérdezett Roxy.

- Hát… gondoltam veletek leszek itthon, és megnézünk egy filmet, de akkor… - kezdtem bele, de félbe hagytam, mert nem tudtam, hogy mi van „akkor”.

- Jajj, bocsi, nem tudtam! – sajnálkozott Claire.

Én csak néztem. Semmi. Tényleg semmi. Egy szó se arról, hogy esetleg mehetnék velük vásárolni, vagy hogy mégis itthon maradnak velem. Kínos csönd.

- Hát akkor megyünk. Szia Dalma – köszönt el Rox. De én nem válaszoltam. Betelt a pohár.

Valahol a hall körül járhattak, mikor utánuk kiáltottam.

- Hé! Ne menjetek el! Roxana, C, beszélni akarok veletek – magyaráztam hevesen, mire értetlenkedve visszatolattak a konyhába.

- Miről? – kérdezték döbbenten egyszerre.

- Rólunk. A barátságunkról.

- Tessék? – értetlenkedett Roxy, Claire pedig csak szomorúan nézett. Azt hiszem, ő felfogta, mire gondolok…

- Jól hallottad. Arról szeretnék beszélni veletek, hogy dühös, és szomorú vagyok, amiért nem foglalkoztok velem. Hetek óta, mintha nem is léteznék. Rosszul esik, hogy nem hívtok magatokkal vásárolni, rosszul esik, hogy nem segítetek a háztartásban, rosszul esik, hogy nem kérdezitek meg hogy vagyok, milyen volt a napom. Rosszul esik, hogy nem veszitek észre, hogy szépen lassan elsüllyedek, de az esik a legrosszabbul, hogy nem vagytok ott, hogy kimentsetek. Fogalmatok sincs róla, min mentem keresztül az utolsó hónapban. És nem is érdekel titeket…

- Dehogyis nem érdekel… – szakított félbe kedvesen C, de én letorkoltam.

- Akkor miért nem mutatjátok? Nem kérdezitek, és nem is veszitek észre, hogy karikásak a szemeim, és hogy hat kilót fogytam. Rohadtul leszartok! – szakadt ki belőlem. Csak csendben álltak, aztán Rox szárazan megjegyezte, hogy jobb lenne, ha leülnénk. Támogattam az ötletet, mert az idegességtől úgy remegett a lábam, hogy alig tudtam megállni. Beviharzottam a nappaliba, és ledobtam magam a fotelba. Ott csak egy hely van, így nem tudnak mellém ülni. Ők is bejöttek utánam, leültek velem szembe, és kibontották a sálaikat, levették a kabátokat, ezzel mutatva, hogy készen állnak egy hosszú beszélgetésre. Roxana a dohányzóasztalt fixírozta, míg C olyan „hogyhogy nem vettem eddig észre” fejjel nézett végig, kezdve a beesett arcomtól, az övemig, ami két lyukkal beljebb volt beakasztva, mint általában. Hitetlenkedve megráztam a fejem. Nem tudom mit nem hittem el. Talán a reakciójukat. Talán ezt az egész helyzetet. Belekezdtem a mondandómba.

- Az én hibám is. Nem mondtam magamtól. De nem akartam panaszkodni, ti is tudjátok, hogy nem vagyok olyan. Egyébként senki sem tud semmit, csak Harry, anyu, és Liam. – értetlen tekinteteket kapok az utolsó személyért. – Hogy Liam miért tud mindent? Mert neki is gondjai vannak. Kellett neki valaki, aki meghallgatja, és nekem is kellett valaki. És ő ott volt. Míg ti nem – suttogtam a végét.

- Hahh… ezt nem hiszem el. Mindent elrontottunk, és félreértettünk – temette arcát kezébe Claire. Felnézett és folytatta – azt hittük, nincs ránk szükséged. Mindig mással voltál. Harry- vel, meg az újságíró barátnőddel… Meg úgy tűnik Liam- mel. És nem mondtál te se nekünk semmit. Úgy éreztük, nem keresel minket, bár visszagondolva, mindig itt voltál, mikor hazajöttünk, mindig megkérdezted, hogy vagyunk, meg hogy kérünk- e teát, vagy valami kaját. Próbáltál dumálni velünk. És igazad van – nézett körül. – minden ragyog, és azt hiszem három hete porszívóztam utoljára – rosszallóan csücsörít, és szerintem most magát ostorozza a takarítása hiányáért. Igen, ez Claire. A rend mindenek felett!

- És… most, hogy tudjuk, mit érzel… hát… izé… khm… sajnáljuk – facsarta ki magából nehezen a tetovált lakótársam. Hm, nehéz szülés volt.

- Nagyon – helyeselt a szőke bólogatva.

- És mit is kéne tudnunk? – kérdezte bocsánatkérő mosollyal Roxana.

Sóhajtottam egyet. Ez épp elég az én vaj szívemnek a megbocsátáshoz. Belekezdtem.

- Nos. Ott kezdődött, hogy csődbe mentem – már itt elkerekedett a szemük. –, de Harry segített állást találni, és eladtam a Vespám, így maradhattam, és nem kellett hazaköltöznöm. Aztán a munkahelyemen nagyon nehéz volt beilleszkedni, eleinte mindenki utált. És ti ezalatt elfoglaltátok magatokat, éppen annyira, hogy ne tűnjön fel. Roxy, te a világ másik felén varrattad magad, te C, a kollekcióddal foglalatoskodtál. Harry sem volt itt, állandóan dolgozott, így csak Gwenny maradt. De aztán kiderült, hogy elköltözik. Hát igen, valahol itt telt be a pohár. Még aznap, mikor ez kiderült, a barátommal vacsoráztam, és másnap, náluk találkoztam Liam- mel. Elmentünk reggelizni, csomót dumáltunk. Ez úgy egy hete volt. Ő hívta fel a figyelmem a twitter- re, amit már június óta nem néztem. És – sóhaj – itt kezdődtek a bajok. Egy idegbeteg, pszichopata directioner nem épp kedves üzeneteket írt ott nekem – itt nyeltem egyet. – minden-egyes-nap – tagoltam.

- Jézusom! És ezt Styles tudja? – kérdezett Rox. Rátapintott a lényegre.

- Neeeem igazán – vallottam be. – Csak magát ostorozná, és feleslegesen aggódna.

- Tessék? Már hogy aggódna „feleslegesen”?! Hiszen ez nagyon komoly dolog.

- Mindegy. Szóval most itt tartunk, az egyik barátnőm másik földrészre költözik, a másik kettő nem foglalkozott velem, a pasim őrült rajongója pedig energiát nem spórolva fenyegetéseket írogat.

- MI?! Fenyeget is?! – förmedtek rám mindketten, de olyan hangerővel, hogy hátrahőköltem. Roxy még az asztalon heverő könyveket is lesöpörte az addig ott nyugtatott lábával meglepetésében.

- És te ezt mindenki elöl eltitkoltad? Ezt akkor is elmondhattad volna, ha nem vagyunk jóban! Hát még a pasidnak! – kiabált C.

- Nyugi – motyogtam ijedten. Mikor visszanyertem a hangom, folytattam. – ma akarom elmondani neki. Most délután átjön.

- Akkor is felelőtlenség volt – oktatott ki Claire.

- De már mindegy. Ez is meg fog oldódni. És a mi kapcsolatunkat is helyre hozzuk. Szervezek egy hétvégét csak nekünk hármunknak. Mit szóltok? – találta ki Roxana.

- Benne vagyok.

- Én is – hát igen. Ennyit a viszályról. Nem volt könnyű beszélgetés, de a rosszabbik beszélgetés még csak most jön. És pont mikor erre gondoltam, csöngettek. Megjött Hazza.